Milyen vagyok? Könnyen összefoglalom neked pár szóban: Önfejű. Híres. Drogos. Elismerésre vágyó. Problémás. Ezek mind rosszak. Valahol, mélyen azért vannak jó tulajdonságaim is, mint például: szerető, kreatív, tehetséges, szorgalmas. Ezek azok, amik kissé elnyomódtak a többi rossz mellett az utóbbi időben. Mindenesetre az biztos, hogy ha a családomról van szó, bármilyen áron a védelmükre sietek. Régebben nagyon kreatív és tehetséges voltam a fotózásban is, de ez mára elmaradt. Készítek még képeket, de ezekben nagyrészt a szürkeség, az élet árnyas oldala jelenik meg. Pár éve még vidámságban úsztak a fotók, de ma a fekete-fehér színekben pompáznak, és jóval kevesebb, mint akkor.
Ha valamit akarok, azt általában meg is kapom. Nincs értelme ellenem menned, mert a győztes úgyis én leszek. ha meg véletlenül nem így történik, akkor biztos, hogy kiborulok, és aztán alakítok valami olyat, amivel én kerülhetek porondra.
Ami azt illeti, párkapcsolatról szó sincs mostanában az életemben. Egy az, hogy amikor volt is, a paparazziktól és a pörgős életemtől az összes faszi kiborult, és otthagyott a picsába, a másik meg, hogy jelen pillanatban én vagyok az, aki nem tud megmaradni tartósan senki mellett.
Az ellenségekről meg ne is beszéljünk, abból aztán annyi van, hogy két kezemen nem tudom megszámolni őket, épp ellenkezőleg a barátokból. Kevés ember van, akit igazán közel engedek magamhoz, főleg az utóbbi időben. Érdekbarátok! Na, azok vannak… De bocs, most már nem vagyok az a kis naiv lány, aki nem veszi észre, ha csak ezért érdeklődnek felőle.

Nehéz a színész szakma. Hülyék azok, akik híresek akarnak lenni, és minden vágyuk, hogy népszerű énekesnők, színésznők, esetleg művészek legyenek. Egy ideig oké a dolog, de van egy pont, amikor már nagyon kezd sok lenni. Annyira, hogy majdhogynem bekattansz tőle. Egyszerűen nincs más kiút a kikapcsolás felé, mint a drog. A speed. Nem tudod máshogy túlélni, csak ezzel, vagy az extasyval. Elfáradsz, és nincs módod rá, hogy kipihend magad. Hát, íme, elértem, amit akartam. De milyen áron? Nézz rám! Csak nézd, ahogy itt ülök a kanapén teljesen szétcsúszva. Tizenöt perc múlva kezdődik a forgatás, és én azt sem tudom, hol vagyok. Nem tudok koncentrálni, pedig kurvára átkéne néznem a szövegem. Hátradöntöm a fejem, és elönt a nyugalom, mosolyogva nézem a plafont, majd hallom, hogy szólnak.
- Sophie, öt perc múlva kezdünk. – hallom távolról a hangot, én pedig szépen lassan felállok és a tükör felé sétálok. Belenézek, és elfintorodom. Na, ha most nem küldenek haza, akkor soha a büdös életben sem. Fogom a sminket, és próbálom kicsit eltakarni a hatalmas karikákat a szemem alól, már amennyire sikerül.
Megmasszírozom kicsit a fejem, aztán a következő figyelmeztetésre kivánszorgok a forgatás helyszínére, ahol már nyüzsögnek a statiszták. Felerősödnek a hangok, mintha üvöltöznének, én pedig végigsétálok egyenesen a rendező felé, néha hátrapillantva hallva, ahogy a hátam mögött összesúgnak páran, válaszul megvető pillantást intézve feléjük. Azt hiszik, ők a valakik. Kis senkik! Bár, én is így kezdtem, de egyre inkább érzem, hogy nagy hiba volt. Mára ismer a fél világ, mégse vagyok annyira boldog, mint ahogy elképzeltem ezt az egész dolgot.
- Mi a faszt képzelsz te magadról? – áll elém a rendező, hát… nem éppen valami fényes hangulatban. Értetlenül tekintek rá, mint aki nem érti, mi baja van.
- Figyelj, Luke, hidd el, hogy így is eltudom játszani ezt a mait, nem nagy cucc. Muszáj volt, különben még szarabb formámban lettem volna. Szóval. Hagyjuk is, kezdhetünk? – nézek rá kissé furán, nagyokat pislogva. Bár még én sem vagyok egészen biztos abban, hogy a mai szereplésem jó lesz, de igyekezni fogok, mert elég nagy zsé jár ezért az egészért, és nem akarom elszalasztani a lehetőséget. Mindenesetre lehet, hogy jobb lenne, ha már most abbahagynám ezt az egész szarságot, és nem színészkednék tovább, mert látom, hogy a káromra megy, mégis tojok rá magasról.