A hideg ablaküvegnek nyomom az orrom, úgy nézem az érkező csapatokat. A kültéri világítás narancs vibráló fénye csak arra elég, hogy ki tudjam venni az alakokat. Hamar egész szép kis falat tesznek ki a bejárat szélén. Nagyon tetszik. Soha nem voltam még ilyen szórakozóhelyen. De hol van Leila? Szánalmasan törékeny vagyok egy ilyen helyen, ráadásul nem vágtam ki magam. A korombeli lányok mindene ki lóg, sőt gyakorlatilag összefutottam olyannal is, aki nem visel éppen semmit. Leila ezt a címet adta meg, valami híres banda fog itt játszani. Összeráncolom az orrom, ahogy elhúzódok a dohos ablaküvegtől. Hiába pillantok körbe a tömegen, nem lelem a vörös loboncost. Talán el sem jön...

Idővel elunom magam, meg aztán szúrja is a szimatom a párás melegben a füst, az alkohol és az odaizzadt testek mixelt keveréke, ami benn a nagy teremben kavarog. Fészkelődni kezdek, végül a lábam útnak ered és úgy döntök, inkább kinn várok. A szemem sarkából lesem az újabb érkezőket, miközben egy magasabb padkára ülök, kezemben a bontatlan gyümölcsös 0,8%-os sörrel. Amit még otthonról vackoltam bele a tatyómba.

Nagyon rossz érzéseim vannak az egész kalanddal kapcsolatban, de nem akarok nyuszinak tűnni előtte. Egyébként is, még csak tizenkét perc telt. Az nem olyan hosszú idő. Egy randin illik ennyit késni... Megakad a torkomon a lötty, összeszorul a nyelőcsövem és befeszítve hasizmom rendíthetetlen köhögésbe kezdek. A könnyem is megered. Remélem a sminkem lefolyik és úgy nézek ki, mint egy kettyós vénlány.
- Randi... - nevetve sóhajtok.
Formátlan árnyékok vonulnak a koncertre, egyre többen. És mintha menne a köszöntő intro is. Bár ez utóbbiban nem vagyok biztos.

Minden porcikámmal azt kívánom, hogy Leila itt teremjen mellettem és azzal a borzasztó vigyorával elkápráztasson. Megnyugtasson, hogy biztonságban vagyok és a buborékom pukkanhat még egy picit. Az a buborék, amit magam köré emeltem. Mellette nem félek. Ahogy ujjaink összeforrnak úgy érzem semmi rossz nem történhet. Olyan, mintha magammal cipelném az otthont. Furcsa, hogy ezt épp Leila jelenti.

Szememben mosoly bujkál, arcizmaim viszont változatlanul merevek maradnak. Az arcom megvilágítja az elsuhanó lámpák fénye, hosszú ujjaim összefűzve ölelem az apró üveget, a szemem úgy csillog, mint a jégtükör. Nyugtalanul dobolok a talpaimmal. A zavar egy eddig nem tapasztalt mélységét élem meg, amikor a tömegben észlelek két fiatal srácot egymás nyakába borulva. Inkább egymás torkába csúszva. S bár jól tudom, hogy a vak sötét miatt engem éppen senki nem lát -mint általában láthatatlan is vagyok, ez képesség(!)- intek üvegemmel feléjük, hogy érezzék, rájuk iszom a következőt. És akkor gondolataimat fel durva az a fránya 'bárcsak' érzés kezd uralkodni. Hatalmat gyarapít és minden mást elüldöz. Ajkaim összepréselve küzdöm le ezt a kortyot.

- Lehetne kínosabb is... - suttogom az üveg szájába, miközben Leila-n jár az eszem. Bár hirtelen semmi nem jut eszembe, ami ennél kínosabb lenne. Egyszer a héten eljárok szórakozni, hogy kiszellőzzön a fejem, ennyi az egész. Mosolyom a veszedelmesen jeges tartományba kúszik. Legalább magamat ne próbáljam meg győzködni. Leila az, aki miatt itt vagyok. És aki miatt reszketek minden porcikámmal. Teljesen üresnek érzem a fejem. Szédülök. Leila a fejemben a leggúnyosabb hideglelős vigyorával válaszol. Kis dög. Mindig felbukkan, mikor remény vesztve próbálok kiandalogni a hálójából. Pontosan olyan, mint egy gondos hálót szövő pók. Nem is tud róla, hogy kinek készíti, de elkészül. És most ezúttal én akadtam fenn. Megtalált és megbénított. És ő mégsem azzal a szándékával tette. Elakad a lélegzetem. Örökre ez a kép fog benne élni, ahogy Leila elszívja előlem a levegőt és a szemében villámok cikáznak. Elbűvölő, de nem könyörtelen, ezt rögtön érzem. Tudnék szabadulni tőle? Nem, persze, hogy nem, az egyszerűen lehetetlen lenne.

Váratlanul mögülem-mellém terem. Abban a pillanatban darabjaimra esek szét, fénysebességgel zuhanok ki saját magamból, a lábamból kifut az erő. Tekintetem végig szánkázik rajta. Arcom akár egy emberi kaleidoszkóp, hihetetlen sebességgel vált át döbbentről zavartra, majd újra döbbentre (a tekintetem, itt lejjebb siklott az indokoltnál) és még zavartabbra. Próbálom arra fogni, hogy kissé bekábultam az iménti gondolatmenettől. És a hófehér kezet is, ami vékony ujjakban végződik és puha, hideg bőrrel borított, csak hallucinálom. Azt hogy megragadja az enyémet. Egészen biztosan. Igen. Hát rohadtul nem. - Oké... - Leila írisze vibrál, veszélyesen csillog. Döbbenten fogadom a kérdést, majd eszembe jut, hogy épp megfulladni készültem. Szóra nyitom ajkaim, de közben puha ujja végig simít bőrömön és ettől megdermedek. Kedvem lenne közelebb vonni és azonnal megcsókolni. Leila ajkai kemények, csak alkalmazkodni lehet hozzájuk, irányítani semmiképp. Rémületes és felszabadító egyszerre. Ám én mégis szeretném irányítani. - Köszi. - vigyorát lemásolva pillantok rá, majd követem -mint mindig-. Az üveget a padkán hagytam, de nem is fontos. Érzem, hogy milyen meleg a tenyere és ettől egész testem lángra lobban. Az illatfelhő, ami körüllengi elnyel magának. És a haja, most olyan rendezetten libeg jobbra-balra lapockái fölött, hogy kedvem volna benne hemperegni. A bejárati ajtónál megtorpanunk, látom, hogy pénzt ad a fickónak, majd beránt magával. Elfog a bűntudat, amiért én ehhez az akcióhoz anyagiasan még nem járultam hozzá. Ezért magamban némán elhatározom, hogy bármit is kíván, a következőt én állom.

- Nem baj. Itt vagyunk ez a lényeg. - kiabálok vissza, bár az én vékony hangommal képlékeny, hogy meghallotta-e. A szorításra, szorítással reagálok és minden porcikámmal közelebb mozdulok hozzá. Rengeteg arc jön szembe, ha nem fogná a kezem, most rettentően megijednék és valószínűnek tartom, hogy szőnyeggé alakulnék pár másodpercen belül. De így nem. Amíg szorosan hozzá simulok -köszönve hálásan a tömegnek-, amíg fogom a kezét, amíg ilyen intenzívem érzem az illatát, addig a nyomor nem számít. Puha bőrét érzem, ahogy felkarom találkozik övével. És gyakorlatilag kénytelen vagyok teljes lényemmel hozzá préselni magam. Szűkös a hely...

Hirtelen érkezik, éles csattanással szakítja meg a puha csendet, ami körbe ölelt. Leila mint mindig, most is gyönyörű. Gépiesen lassan veszem fel a tempót, amit hangulata diktál. Elnyíló ajkakkal révedek rá, kedvem lenne belevetni magam íriszei mélységébe, mégsem teszem. Hagyom, hogy megérintsen, hogy kedvére formáljon. Figyelem a haját, minden szála tökéletes. Ajkaira réved tekintetem, milyen dús, milyen puha ajkak azok. Tekintetét kerülöm, félek nem állnám meg, hogy megdermedve kifagyassza rendszerem szépsége. A vörös bűvkörébe csal és nem ereszt. Minden ösztönöm kívánja őt, minden sejtem vonzódik hozzá. Hiába tiltanám magamnak ezeket a gondolatokat, lényem nem eresztené el őt, azt hiszem soha.

Hazudnék, ha nem vallanám be magamnak mekkora extázisba kerülök, mikor sápadt bőrbe bújt ujjait tenyerembe csúsztatva ragad magával. Mennyire kívánom, hogy másfele is vonszoljon, ne csak egy koncertre...

Nem felel, csak vigyorog. És nekem ennyi pont elég, hogy boldogan lubickoljak mellette. A zenét sem hallom. Csak és kizárólag őt látom magam előtt. Hozzá simulok, de jól láthatóan ez nem zavarja, így gyakran lehunyva szemem, a hajába szimatolok. Vonzz, magával ragad. Hatalmába kerít, minden mozdulata, minden cselekvése, minden pillantása. Képtelen vagyok uralkodni magamon.

Megjelenik egy srác és jól láthatóan Leilat veszi célba, aminek én kimondottan nem örülök. Elfog az irigység, a féltékenység. Önző mód azt kívánom, hogy neki se legyen senkije rajtam kívül. Undok kívánság, de ezt akarom. Megrázom a fejem, majd őszinte döbbenet ül arcomra, mikor a vörös szépség lerázza magáról a fiút és szembe fordul velem. - Bírom még. - nevetek, de igazából nem a kérdése miatt, inkább azért, mert lerázta a srácot, aki csak rossz érzést keltett bennem. Derekamon érzem kezét és közelebb mozdul hozzám, szédülök. Levegőre van szükségem, hogy véletlenül se cselekedjek olyat, amivel elriaszthatom. Bólintok következő mondatára, majd szorgosan lépkedek utána. Nem akarok lemaradni, igyekszem a nyomában maradni, és nem is esik nehezemre olyan szorosan hozzá préselni magam, amennyire csak lehet.

Kiimádkozzuk magunkat valahol előrébb, ahol még levegő is jut. Riadtan nézek körbe és veszem tudomásul, hogy senki nem foglalkozik velünk, mindenki a zenére figyel. Boldogan pillantok a vörösre, mikor derekamra csúsztatja finom karjait és magához ölel. Szinte azonnal eleresztene, de én nem engedem el. - Imádlak. - súgom a hajába őszintén, majd csak ezután engedem kissé eltávolodni, miközben ujjaink még összeforrva jelzik a világnak, hogy mi most együtt vagyunk. Akkor is, ha csak egy percre, kettőre... de együtt vagyunk. - Már most imádom! - kiabálok vissza, közben másolva az ő mozdulatait. Próbálom belevetni magam a mélyébe, közben közelebb és még közelebb araszolva hozzá, hogy folyamatosan érinthessem. A tömeg rendkívül jó indok erre...