Foglalkozása: Idegsebészeti specialista & Egyetemi vendégprofesszor
Szabadidejében gyakran vállal feketén pácienseket, olyanokat is, akik nem a szakterületéhez tartozó betegségben szenvednek. Többnyire olyan emberek ezek, akik másképp nem jutnának ellátáshoz, persze, vannak kivételek is.

Jelleme:
Jelleme kettős, megspékelve a nyilvánvaló ázsiai származásával. Gyerekes és felelőtlen. Ha épp nem egy beteggel van, avagy órát tart, látványosan ki tudj borítani a körülötte lévőket. Duzzog és hisztizik akár egy gyerek. Ilyenkor nincs ember a világon, aki elhinné róla, hogy egy idegsebész, méghozzá az egyik legjobb. Viccelődik, flörtöl és gúnyolódik. Látszólag nyílt és barátságos. Ő így rejti el igazi személyiségét. Ennek ellenére mégis mindig ridegnek és megközelíthetetlennek tűnik. Érzelmileg zárkózott. Nincs oda a közvetlen érintésekért, hacsak nem közeli ismerősről van szó. Kevés embert enged igazán közel magához és nem is szeret a múltjáról mesélni senkinek sem. Ezer titkot őriz, azt mutatva közben, hogy ő egy nyitott könyv. Megjárta már a poklot, tudja milyen az igazi szegénység, ezért nem is kérkedik a vagyonával. Van fegyvere és nem fél használni. Szülőföldjén már többször kellett élnie az eszköz segítségével. Megtanulta már rég, hogy kell túlélni, bármilyen körülmények között. Ha bárki orvosi segítségre szorul, ő képtelen elutasítani, még akkor is, ha tettével megszegi az alapvető szabályokat. Ebből adódóan ismerőseinek köre elég tág. Az üzletemberektől egészen a gengszterekig terjed. A jó szíve tehet arról is, hogy 32 évesen, hivatalosan már elvált férfi, holott ténylegesen soha sem élt házas életet.  Határozott vezéregyéniség. Mintha gyermekből lehengerlő férfi válna, úgy vált jellemet ő is, amint munkába áll. Mintha a hófehér köpeny felvétele teljesen megváltoztatná. A műtőben talán nincs is nála magabiztosabb sebész, jó pár munkatársa bosszúságára. Ha munkáról van szó, elég nagyképű, ami már csak azért is bosszantó, mert orvosi kérdésekben, szinte tévedhetetlen. A fárasztó munkanapokat követően, melyeket rend szerint hosszúra nyújtja, az alkohol nyújtotta örömöknek hódol. Nem egy szoknyabolond, persze érdeklik a nők, de sokkal távolságtartóbb, mint az átlag.  Nem az a fajta, aki nyíltan szobára hívna bárkit is, ahhoz kissé szégyellős, ám ha akad olyan nő, aki képes megdobogtatni a szívét, az meg fog lepődni. Fiatal doktorunk ugyanis hajlamos kifordulni önmagából. Az idősekkel szemben tisztelettudó. Sokszor furcsának tűnhet, hisz számára igen kényelmetlen az európai nyíltság. Nehezen köt barátságokat, ha lehet, akkor észrevétlenül taszítja el magától az embereket, mégis, akiknek sikerül áttörniük ezt a falat, azok egy életen át számíthatnak rá, legyen szó bármiről. Törvénytisztelő, de nem esik nehezére a szabályszegés sem, ha úgy véli, azzal jót tesz. Bár egyedülálló, alapvetően családcentrikus. Mióta elhagyta Koreát elég keveset találkozgat hölgyekkel. Persze nagy ritkán előfordul, hogy egy alkohol mámorban töltött este után egy idegen szépség mellett ébred, de ezek a kapcsolatok még a reggeli idejét sem élik meg. A nők érdeklődése többnyire nem felé irányul. Van, aki csak arra kíváncsi milyen lehet egy ázsiaival, másoknak pedig a pénze, vagy épp a tekintélye imponál, aztán persze hamar továbbállnak, miután eltöltenek egy kis időt körülötte. Lelkiismeretes tanár, de nem az a fajta, aki rákényszeríti a diákokat, hogy figyelemmel kövessék az óráit. Úgy véli, hogy egy egyetemista már igazán tudja, hogy mit kell tennie, ha meg nem, arról ő nem tehet. Haragtartó, ez abból is látszik, hogy apját teljesen kizárta az életéből, ám, ha nyíltan és őszintén beszélnek vele, képes elásni a fájdalmát és megbocsájtani. Felnőtt férfi révén, ha teheti, elkerüli az erőszakot, igen ritka esetben használja izmait más bántalmazására. Inkább védekező típus. Akármennyire is bohókásnak tűnik néha, nagy ritkán előforduló szabadnapjait kínlódással tölti. Képes bárhol elaludni, ám időnként rémálmok gyötrik. Többnyire az első elvesztett betegét és anyja élettelen testét látja maja előtt újra, mintha a múlt rémei akarnák visszarántani. Talán, ha megszokja végre ezt a kultúrát, megnyílik mások előtt.

Külső:
186 centiméter magas, szálkás izomzatú, koreai származású férfi. Tömören így lehetne leírni a kinézetét, hisz ebből már nyilvánvaló, hogy nincs égszínkék szeme, sem szőke haja. Határozottan nem egy herceg típus. Haja, s szeme egyaránt sötétek, arcán egyértelműen látszanak az ázsiai vonások. Öltözködése hol elegáns, hol módfelett hanyag. Képes egy műtét után, vérfoltos orvosi köpenyben megjelenni a kampuszon, mondván, aki orvosnak készül, annak jó, ha szokja a vér látványát. Egyébként sem dúskál szabad idővel. Egy- egy hosszabb műtét után, megfáradt szemei segítségeképp, szemüveget hord, ami olyan messze áll a legújabb trendektől, amennyire csak lehet. Jobb vállán golyó ütötte seb megmaradt nyoma foglal helyet, arra emlékeztetve őt, hogy honnan is jött. Talán a származása miatt, vagy csak a génjeinek köszönhetően, sokszor fiatalabbnak nézik saját koránál. Haja többnyire kócos, annak ellenére, hogy minden reggel gondosan beállítja. Tekintete többnyire fáradt, látszik, hogy örökké saját határait feszegeti, mégis, amint belép a műtőbe, szinte feltámad hamvaiból. Sokat mosolyog, ennek ellenére elérhetetlennek tűnik mások számára. Nagyon jól keres, mégsem kérkedik ezzel. Ruhái többségét is a volt neje válogatta össze. Ő az a hanyag, mégis precíz férfi, aki egyáltalán nem a nők álma, és mégis, sokan felfigyelnek rá. Érdekessége, hogy bármennyire is kócos, vagy épp foltos a ruhája, mindig tökéletesen borotvált arccal jelenik meg.

Lábaim alatt ezernyi gally és apró falevél ropog. A szél hangos füttyszóval tör át a fák között, hogy aztán hosszú percekig gyötörje bőrömet az erős fuvallat jegessége. Szorosabbra húzom a nyakam köré tekert, megviselt sálat. Több mint tíz évvel ezelőtt kötötte nekem a világ legcsodálatosabb asszonya, az édesanyám. Ez persze meg is látszik rajta. Ha nem egy kifogástalan kabáttal párosítottam volna, bizonyára koldusnak néznének az emberek. Őszintén, ha még meglenne az a régi, barna kabátom, melyet legalább ezer alkalommal foltozott meg az anyám, most azt viselném. De már nincs meg. Szinte semmi sem maradt a régi életemből, csupán az emlékeim. Mások talán örülnének annak, hogy a koreai nyomornegyedből kitörve, a fényűzésbe csöppennek. Nekem mégis, az a szegénységben töltött gyermekkor a legboldogabb időszakom. Ha tehetném, gondolkodás nélkül visszatérnék a múltba és soha többé nem panaszkodnék azért, mert csupán rizs van vacsorára. Hálás lennék, mindenért, ami mostanra annyira hiányzik nekem. De persze nem mehetek vissza azokba az időkbe, Koreába pedig felesleges lenne visszatérnem, hisz ott, már senki sem vár rám. Mindenki itt van, akit szeretek, pontosan itt, alig pár méternyire. Megszaporázom a lépteimet, s lelki szemeimmel már látom is anyám üdvözlő mosolyát. Mintha csak hazaérnék, oly természetesen lépem át a temető nyikorgó, hatalmas vaskapuját. Az imént látni vélt mosoly elhalványul, hogy teret adjon a szívemben felizzó mély fájdalomnak. Ismét kisfiúnak érzem magam, egy gyermeknek, akit elválasztottak az általa legjobban szeretett személytől. Alkonyodik, a nap lassan alábukik, teret adva a sötétségnek. Nem kéne itt lennem, de a temetőőr hálája jeléül, zárás után is mindig beenged. Végül is, én segítettem világra az ikreit az otthon másnaposan fetrengő, ügyeletes szülész helyett. Néha jól jön a tengernyi túlóra, amit a magány elkerülése végett vállalok. Ennek köszönhetem a hírnevem is, hisz én vagyok az egyik legfiatalabb idegsebészeti specialista a tudomásom szerint. Sikerrátám is közel kilencven százalékos. Akit én nem tudok megmenteni, az már eleve menthetetlen. Ezt is anyámnak köszönhetem és persze Kim úrnak. Ők tanítottak meg mindenre, amit az orvostudományokról tudni lehet. Az egyetem mellett, minden áldott nap besegítettem a szedett-vedett rendelőjükben. Alig múltam 16 éves, mikor először szikét adtak a kezembe, amit persze azonnal használnom is kellett. Mindketten fantasztikusak voltak, annak ellenére, hogy csupán egy lepattant, régi kis rendelőben tevékenykedtek, műtőként pedig, a raktár helység szolgált. Nem volt túl higiénikus, sem legális, de anyám már csak ilyen volt. Mindig azt mondogatta, hogy minden egyes élet számít, legyen az illető gazdag vagy szegény, rendőr vagy bűnöző. Aki felveszi a fehér köpenyt, nem ítélkezhet! A mi dolgunk az, hogy esélyt adjunk. Én azóta is, ez az a filozófia, ami szerint élek. Ez hozta meg számomra a sikert és emiatt keveredtem jó pár alkalommal bajba is. Lépteim fokozatosan lassítom, ahogy elsétálok a kőből faragott jókora angyal mellett és tekintetem az előttem lévő urnarengetegre vetem. A sor legvégéhez közeledem, végül megállok, s egy perc erejéig, néma tisztelettel szemlélem az anyám hamvait tartalmazó, vázaszerű nyughelyet.
-Annyeong omma! – Meghűléstől rekedt, fáradt hangon üdvözlöm őt, fejemet enyhén meghajtva, majd leszenvedem a cseppet sem stílusos, iskolásokra jellemző, fekete hátitáskát magamról. Gyors kotorászás eredményeképp, egy kissé meggyötört virágot rángatok elő.
-Ma, csupán ennyit hoztam anya. Hamarosan elköltözök, már csupán pár napom maradt, ezért ma, utoljára jöttem el hozzád. Legalábbis ide, hisz már elintéztem a hivatalos papírokat. Holnap átszállítanak téged máshová, egy sokkal szebb temetőbe. Képzeld végre, nyomára akadtam Kim úr unokájának!  – Halovány mosollyal túrom hátra szélfútta hajszálaimat, miközben helyet foglalok az urnasor előtt terpeszkedő, jéghideg kőpadon.
-Legalábbis azt hiszem, hogy jó nyomon járok, ezért Hawaii-ra költözünk. Mit szólsz? – Úgy beszélek a lélektelen urnához, mintha tényleg ő állna a helyén. Mindig ezt teszem, ezért általában néhányan furcsán néznek rám, de ez, egy cseppet sem érdekel. Egész életemben arra neveltek, hogy milyen fontos a tisztelet, ezért sokszor nehezemre esik alkalmazkodni az itteni szabados életvitelhez.
-Ugye örülsz? Add át üdvözletem Kim úrnak is és mond meg neki, hogy Kim Jin Ah egyetemista lett! Ha találkozom vele, átadom neki a csomagot, ahogy ígértem. Már fel is vettek az ottani kórház sebészeti osztályára, emellett heti pár alkalommal az egyetemen is tanítok majd. Ugye büszke vagy rám anya? Az a semmire kellő fiad tanítani fog! – Egyre jobban belelendülök a beszédbe, ügyet sem vetve arra, hogy immár csak pár lámpa és a hold borítja sejtelmes fénybe a helyet. Már csak egy kis köd hiányzik az igazi misztikumhoz, de az, most távol marad.
-Persze csupán pár műtétet vállalhatok hetente a tanítás mellett, de így legalább megmarad a rutinom. Soha sem akartam tanítani, ezt te is tudod, de csak így juthatok be az egyetemre, hogy megtaláljam azt a lányt. Nem értem, miért nem tudott hamarabb a nyomára akadni a magánnyomozó és még most is, csupán annyit tudott mondani, hogy talán, ezen az egyetemen tanul. Az egész olyan furcsa, de nem adom fel! Teljesítem az ígéretem! – A szavak dőlnek belőlem, egészen addig, míg félbe nem szakít egy furcsa hang. Éles visítást követő ének veszi kezdetét, miközben zsebemben türelmetlenül rezegni kezd a mobiltelefonom.
-Csak Yu Si az anya, majd később visszahívom! – Mosolyogva utasítom el a hívást, mert tudom jól, hogy ettől lesz igazán ideges az én drága ex-feleségem. Immár két éve elváltunk, mégis időnként meglátogat, hogy vibráló lényével felforgassa az egész életem, azt sugallva a munkatársaimnak, hogy mi összetartozunk. Tudja, hogy ez számomra mennyire kellemetlen, épp ezért csinálja. Rövid ideig voltunk házasok, és az is egy nagy hazugság volt. Ez a taiwani szépség csupán a zöld kártya miatt jött hozzám, én pedig, azért vettem el, mert úgy éreztem, mi hasonlók vagyunk. Egyedül egy idegen országban, nem könnyű az élet. Kívülről mindig is egy párnak tűntünk, de igazából, inkább amolyan testvéri kötelék van köztünk, mintsem szerelmi. Ezt alátámasztja az is, hogy a mi nászunk, soha sem teljesedett be.
-Biztos megint magányosnak érzi magát! Mindig úgy teszek, mintha idegesítene, de igazából, sokszor örülök a társaságának. Örülnék annak, ha ilyen húgom lenne! Te is szerettél volna egy ilyen lányt, ugye anya? – Ismét egy kérdés, melyre már soha sem kaphatok választ, mégis jólesik, hogy kimondtam. Bár van egy húgom, egy mostohatestvérem, de még soha sem találkoztam vele. Nem is vágyom rá különösebben, hisz csak arra emlékeztetne, hogy apám egykor eldobta anyámat, akár egy lyukas rongyot, hogy nőül vegyen egy külföldi, gazdag özvegyet. Ők is ott élnek, pont abban a városban, ahová én is készülök. Ha szerencsém van, még ha találkozunk is, ő nem ismer majd meg. Hisz olyan rég volt már, hogy utoljára láthatott egykori családfőm. Még szinte gyermek voltam. Már nem vagyok az a Park Tae Min, aki könnyes szemmel kérleli az apját, hogy ne hagyja el. Dr. Darren Park, soha, senkitől nem kérne ilyesmit!
-Bogoshipta! – Anyanyelvemen ejtem ki ezt az egyszerű szót, homályos tekintettel nézve az urnát. Hiányzol! Ennél pontosabban lehetetlen volna leírni, amit érzek, de talán nem is kell.
-Mennem kell! Ma éjjel még ügyeletes vagyok, de ígérem, nemsokára ismét találkozunk! Saranghae omma! – Miután feltápászkodok, táskám visszasegítem a hátamra, s még egyszer utoljára, kezem az urnát óvó üveglapra helyezem. Egy utolsó „Szeretlek anya!”, és máris a kijárat felé igyekszem. Magam mögött hagyva a temetőt, az utcát és pár nap elteltével, az egész várost. Honolulu és egy új élet vár...