Hogy mit lát az ember, amikor ránéz? Egy életerős, életét a kezében tartó, egyértelműen két lábon álló fiatal felnőttet, aki nem engedi, hogy a történések a nem várt mederben folyjanak. És, hogy ebben van-e valóságalap? Sajnos már nem sok. Eleinte tényleg így volt, egy magabiztos jellem volt, tele volt életkedvvel, és látszott rajta, hogy élvez minden megélt napot. Mára már fenekestül felfordult az élete, noha a kedvessége még mindig megmaradt másokkal szemben, de látszik, hogy már egyáltalán nem élvezi az életet, mint annak előtte. A mosolya mindig is csillogó volt, de manapság már sokkal inkább keserédessé vált, még ha a jó oldalát is próbálja az emberiség felé mutatni. Mostanság már mindenben csak a rosszat látja, nem tud semmivel kapcsolatban pozitív gondolatokat felhozni. Sokan látnak még abban lehetőséget, hogy esetlegesen vissza tud térni a jó útra, hogy nem fog függni a gyógyszereitől, mind a szükséges és nem szükségesek közül, de lássuk be, ő nem mutatja, hogy erre alkalmas lenne. Bármikor össze tud roppanni, és akkor ember legyen a talpán, aki tudja kezelni a rohamait. De mindezek mellett egy teljesen értelmes, és tanult fiatalemberről van szó, hiszen a hosszú évek alapján magába szívta a tudományok minden ágazatát, legalábbis ami az orvoslással összeköthető. Mindig is a nagy álmai között volt, hogy gyógyíthasson, de az már a rémálom kategóriába volt sorolandó, hogy a saját családtagját kelljen ellátnia. És, ez pont akkor ragadta magával, amikor még bele se vethette magát az orvos létbe.
Elég magasnak mondható a maga 188 centiméterével, melyhez egy viszonylag jól kidolgozott test párosul, elvégre mindig is fontosnak tartotta a felelős testmozgást, még ha nem is mindig jut rá ideje. Arca markáns élekkel van keretezve, állkapocscsontja kiugró, ezért egy beesett hatást kölcsönös számára. Bár ez a folyamatosan szedett gyógyszereknek is köszönhető, elvégre azok a majd’ egy év folyamán hatalmas karikákat festettek a szeme alá, melyek egyébiránt gyönyörű, zöld színben pompáznak, melyben régebben látszott a csillogás, a játékosság, de mostanra üvegesek, semmitmondóak, még ha a személyisége kedvességet is sugároz. Szőkésbarna, viszonylag rövidre vágott haja van, amit általában kusza szálakban hagy, mert nem igen követi a folyamatos divatot, inkább érzés szerint a fodrászra hagyja, hogyan is nyírja le. Öltözéke nem mondható túl változatosnak, de minden megtalálható benne a rövid ujjastól a pulcsiig kezdve minden. Ő viszont mégis a sokszor hordott ingeket aggatja magára, elvégre az mégis csak kölcsönös neki egy tiszteletre méltó kisugárzást, annak ellenére is, hogy javarészt nem ezt mutatja az emberek felé.

A Nap utolsó fénycsóvái is elérik a kórház ablakát, és ez az egyetlen fényforrás, ami bevilágítja a férfi öltözőt, ahol éppenséggel csak egy ember szorgoskodik. Neki is egyértelművé válik, hogy alig egy órán belül fog megkezdődni az ő műszakja, és egyik jó barátját kell váltani, aki hulla fáradtan esik be azon a bizonyos ajtón, hogy végre lecserélhesse az ápolói ruháját. Jared egy halvány mosollyal fordul az egyik padra levágódó barátja felé, mintha legalábbis ő tele lenne energiával. Ingének gombjait egyenként fűzi ki, hogy szekrénye elé lépve kivehesse saját ruháját.
- Na mi van, lefáradtál? –a különféle ruhadarabok közt turkálva dől hátra, hogy vethessen egy pillantást a fejét a hideg fémnek döntő srácra, ki lazán letudja egy bólintással. A rezidens csak fejét rázva veszi ki a zöldes árnyalatú pólóját, melyet rögtön lecserél, hogy még csak véletlen se a saját, nem sürgősségire való felsőjét koszolja be egy-két ápolatlan, vagy vérző betegénél.
- Ne tudd meg, Jared… Mond, miért jönnek be olyanok a sürgősségire, akiknek csak egy kisebb vágás van az ujjukon? És az öreg asszonyok, akik váltig állítják, hogy szívinfarktusuk van, mégis két lábon jönnek be a kórházba, és flörtölnek az ápolókkal? Egyszerűen nem tudom felfogni… és pont mi, rezidensek kapjuk az ilyeneket, míg másoknál pörög az élet, csak a rohangálást, és a folytonos kiabálást lehet hallani. Lehet, hogy morbid lesz, amit mondok, de már a két kezemet összetenném, hogy egy tényleges balesetben sérült embert elláthassak –túr bele barnás tincseibe megfáradt barátja, majd, miután úgy határozott, hogy teljes mértékben kipihente magát, új erőre kapva pattan fel, hogy ő is lecserélhesse egyenruháját, csak ő éppenséggel hétköznapira, hogy abban végre hazamehessen. Bár, őt ismerve nagy valószínűséggel abból egy szórakozóhely lesz, mintsem egy pihentető alvás. Holnap úgyis ő lesz az ügyeletes az éjszakai műszakban, ezáltal ott lesz neki az egész nap a pihenésre.
- Hát, drága barátom, lássuk be, ez a rezidensek sorsa. A papírmunka, és azok az esetek, amiket az orvosok lepasszolnak, mondván, ez már nem az ő hatáskörük, végezzék el az ifjoncok –mellé lépve lapogatja meg a vállát, majd a nyakába kapja a csipogóját, hogy elhagyhassa a szobát. – Ha nem bánod, magadra hagylak, mert még temérdeknyi irat vár rám, amiket nem fog senki elvégezni helyettem… -megrántva vállát fordul ki az öltözőből a rohanással teli folyosóra. Mély sóhaj törik fel belőle, ahogy körbenéz, de tudja, hogy neki a mai napra nem ez adatott meg. Tőle megszokott módon egy órával hamarabb jött be, hogy a papírmunkát elvégezhesse, és aztán elláthassa betegeit, akik éppenséggel egy műtéten estek túl, vagy arra várnak. Zsebébe mélyeszti mindkét kezét, ahogy a recepció felé veszi az irányt, hiszen nincsen saját irodája, ahol szorgosan körmölhetne. Egy-két alkalommal rámosolyog az ismerős ápolónőkre, akikkel idekerülése alkalmával találkozott, és azóta rajonganak a fiatal orvos tanoncért. Hiszen lelkesen végzi a munkáját, nagyon otthon mozog a témában, és húzósabb eseteknél, amiket az ő nyakába varrnak, nem passzolja át nekik, mondván, hogy ő ehhez nem ért. Sokan az első nap esetlegesen vérvételnél vagy kanül beültetésnél máris hozzájuk fordulnak segítségért, de eddig majdhogynem ő volt az egyetlen, aki gond nélkül átugrotta az akadályt. Emellett nem hordja magasan az orrát, nem száll el a tudattól, hogy ő már pedig egyszer orvos lesz, épp ellenkezőleg. Minden betegével, akik hosszabb távon maradnak az osztályon, ugyan úgy, kedvesen, és megértően bánik, még ha a szóban forgó egyed a háta közepére se kíván a nyakába egy rezidens, mondván, úgyse érti a dolgát.
- Üdv, hölgyek –egy széles vigyorral az arcán támaszkodik a pultra, és tekintetét végighúzza az ápolókon, kik ugyan így, kivillantva foguk fehérjét köszöntik. Továbbra is egy fél mosollyal kerüli meg az akadályt jelentő recepciós pultot, hogy felkapva a papírjait bevághassa magát egy forgós székbe, és a háttérbe húzódva firkanthassa rá a kézjegyét, és az értékeket. Nem mondhatja, hogy ez a kedvenc része a munkának, legszívesebben ezeket elhanyagolná, de nem sózhatja másnak a nyakába, ezzel is meg kell tudni küzdeni, még ha nem is áll közel hozzá. Sokkal inkább szereti gyakorlatban fitogtatni tudását, mint papírok mögé bújva. Azonban vannak különleges alkalmak, amikor mindent félre kell dobni egy eset érdekében. Ugyanis a sürgősségin még este is folyik az élet, általában akkor szokott történni a legtöbb baleset, mikor sötétben, munkából hazafele mennek haza az emberek, és elég egy pillanatra félrenézni, máris megtörténik a baj. Egy hordágyon fekvő beteg, csurom vér, fölötte guggol az egyik mentőápoló, aki ki tudja, hogy mióta próbálja újra beindítani a szívét, mellette rohan egy másik, ki légzsákkal próbálja a tüdejébe juttatni az oxigént, és ketten tolják. Jared szeme egyértelműen felsuhan a papírlapok tömkelegéből az ismeretlenre, aki annyira mégse idegen a számára… Meghűl benne a vér, ahogy felismerést nyer az említett személyben… hiszen, az apjáról van szó. Az ifjú rezidens mentora egyik pillanatról a másikra terem ott a recepción, hogy felvegye az adatokat, majd jégverem tekintetét a férfire irányítja.
- Jared, gyere… igyekezz már, fiam! –az orvos már a negyvenes, de nagy valószínűséggel már az ötvenes éveiben jár, de még mindig egy karakán, őrjöngő személyiség, és nem fél erőszakos hangnemet megengedni, és ezzel hozza vissza a tanítványát a teljes letargiából. A lelkes újonc mondhatni teljesen más képét láthatjuk most, mikor is kicsúszik az irányítás a kezéből, és az eddig, már szinte féltve őrzött papírokat remegő kézzel teszi a székére. Felkapva két kesztyűt tömi vele azokba a kezét, majd megközelíti azt a bizonyos részt, ahol apját a hordágyról teszik át a rendesre. Szinte földbegyökerezett lábakkal áll meg az orvosok háta mögött, egy lépést se mer közelebb tenni, mígnem az egyik konkrétan a tarkójánál fogba tuszkolja beljebb.
- Mit kell tudni?
- Negyvenöt, ötven éves férfi, többszörös borda, koponya és csonttörés, a tüdeje összeesett, a szívét tizenöt perce próbáljuk beindítani. Autóbalesetet szenvedett, egy motor zúgott belé, a motoros a helyszínen meghalt… -lihegi a még mindig az újraélesztéssel ügyködő nő, és ezeket az információkat hallva Jared szemében önkéntelenül is könnyek szöknek. Nem szokása a könnyed elérzékenyülés, hiszen megtanulta már kezelni, mikor a fekvőbeteg osztályon elvesztette a betegeit. De ez most más, ez teljesen más… Csak áll, nem tudja, mit kéne tennie, a kezei feszesen állnak mellette, de a kézfeje remeg, a szívverése felgyorsul, és verejtékezni kezd a homloka.
- Jared, a kézfejbe ültess be egy branült –utasítja a mentora, és miután eljut a tudatáig az utasítás, rögtön turkálni kezd az orvosi tűk között, mígnem a madrin, a vezetőtű a kezébe akad, és azt fertőtlenítve lép apja mellé, hogy elragadhassa a kezét. Kétségbeesés jelei árulkodnak az arcán, ahogy kémleli a felmenője több sebből vérző testét, és fejét. Remegő kézzel emeli a tűt a kezéhez, és megütögetve párszor próbálja láthatóvá tenni a vénáját. Már második perce próbálkozik vele, a tűt már harmadjára igyekszik a jó helyre beszúrni, de az istenért se akar engedelmeskedni, a keze nem engedi neki.
- Mi lesz már?!
- É… én… nekem ez nem megy… az apám… ő az apám… -hebegi alig érthetően a szavakat, majd szinte lecsapja a kezében tartott branül tűt, és tesz hátra egy lépést. A tenyerén mindenhol az apja vére található, ami a rosszul beültetett eszköznek köszönhető. Fél kezével megtámaszkodik az egyik pulton, hogy ne veszítse el egyensúlyát, de még így se tudja leküzdeni a félreértelmezhetetlen émelygést, fejfájást, gyengeséget, és reszketést.
- Valaki vigye ki! –hallja a szavakat, de minden tompa, és teljesen összemosódik körülötte minden, miközben csak, és kizárólag az apjára koncentrál. De nem kezd el küzdeni, mikor kettő segédorvos a kezénél megragadva húzzák ki a zsúfolt helyről, hogy végül egy mosdó irányába tuszkolják, és onnantól kezdve egy ápolóra bízzák. A segítséget viszont elutasítja, és bedől az ajtón, hogy megtámaszthassa magát az egyik kagylón, és belenézhessen a tükörbe. A keze csurom vér, az arca sápadt, de ugyan akkor vöröslik, ami a pánikbetegségének tudható be. Hiszen, mindig is hajlamos volt rá, az anyjától örökölte, akit alig pár éve vesztett el. És most itt van az apja, és éppen az életéért küzdenek, amiben ő nem tud segíteni. Tehetetlennek érzi magát, holott tudja, hogy minden ehhez hasonló esetet érzelemtől mentesen kell kezelni. De amikor az ember apja ott fekszik csurom véresen egy ágyon, aligha tud elkövetkeztetni attól, hogy ő a fia, nem pedig csak egy orvos, akihez semmi köze. Egy erőteljes kiáltás hagyja el a száját, majd a fal mentén lecsúszik a földre, fejét a tenyerébe temeti, mintha legalábbis így el tudná űzni a fejéből a gondolatokat. Az ápoló, ki eddig kint várt rá másodpercek alatt terem mellette, és látva, hogy milyen jelek ütötték fel a kezüket, kétségbeesetten fordul az ajtó felé, ahol éppen egy ápoló kószál, mintha mi se történne éppen.
- Hozz egy adag diazepámot! –ordítja ki, majd mikor a másik bólint, végigsimít Jared haján, és verejtékező homlokán, és arcát maga felé fordítja. – Nyugodj meg, nem lesz semmi baj… -de ő, és a fiú is tisztában van vele, hogy ez egyáltalán nem így van. Se az ő, se pedig az apja állapotával kapcsolatban.

Az apja pár órán belül meghalt, nála pedig súlyos pánikbetegséget diagnosztizáltak, melyet próbálnak kezelni, de túlzóan még nem uralkodott el rajta, ezért folytatja az orvosi tanulmányait, ennek ellenére is, különböző feltételekkel, miszerint nem tartózkodhat a sürgősségi osztályon. Amint eluralkodik rajta a betegsége, diazepámot kell fogyasztania, ami nyugtató hatással van rá, de különböző antidepresszánsokat is használ a kialakult depressziójára, és fájdalomcsillapítókat, köztük morfiumot, amit csak, és kizárólag „önszorgalomból” adagol magának. Vétkesnek érzi magát apja haláláért, ezért minden orvosi eszközt megragad arra, hogy elfeledtesse magával a történteket, vagy legalább csillapítani tudja. Így változott meg a jelleme is, és vált egyben gyógyszerfüggővé…