Ingjének ujját lassan kigombolva halad a férfi öltöző felé, majd beérve a papírokat a padra vágja, és végül ő is leül azok mellé. Mély sóhaj tör fel belőle, ahogy szemét becsukva fejét a hideg szekrénynek dönti, és úgy próbálja mélyen magába szívni a fülledt levegőt. Általában szeret a kórházban lenni, ahol nincsen egyedül, nem marad magára a gondolataival, de ezúttal bármit megadna azért, hogy hazaérve végre bevághassa magát a frissen húzott, gondosan megvetett ágyába. Nagyon hosszú hét van mögötte, kétszer volt éjszakás, de emiatt volt egy nap kihagyása, mikor szokásához híven csak bezárkózva ült a házában, és mit sem törődve senkivel és semmivel ült a kanapéján egy üveg sör, és a gyógyszerei társaságával. Természetesen az üveg mindig a kifogyási arányra való tekintettel cserélődött. Ő is tudja, hogy nincs senkije, és semmije, nem tart maga előtt célokat, és embereket, akik miatt megéri a változás. Egy igazán jó barátja van, vagyis volt, míg az élete fenekestül fel nem fordult volna. Azóta a bizonyos illetővel szinte nem is tartja a kapcsolatot, holott egy helyen dolgoznak, általában csak elsiklanak egymás mellett, még ha az említett személy meg is próbálkozik egy bizonyos beszélgetéssel. Általában csak a köszönésig jutnak, onnantól viszont egyik balra, a másik jobbra el, még ha esetlegesen ugyan abban az időben van ebéd, vagy esetlegesen cigiszünetük. Mert hát, az orvosoknak is le kell vezetniük a feszültséget, ami a nap folyamán felgyűlik, és Jared gond nélkül szokta ezeket kihasználni, minden alkalmat megragad arra, hogy elszívhasson egy nikotin szálat. Most viszont alig öt perc szünete van, ezt csak annyira használta ki, hogy legalább egy pillanatra le tudjon ülni.
Mély, rekedtes sóhajt hallat, ahogy elemelkedik a kemény fától, majd szekrényébe nyúlva a gyógyszeréből vesz ki három darabot, és konkrétan víz nélkül nyeli le. Összeszorított szemmel tűri, ahogy a pirulák, szinte a torkát felsértve, kesernyés ízt hagyva maguk után csúsznak le a nyelőcsövén. Egyértelműen hozzászokott már, így mit se törődve vele tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot, és felkapva a papírhalmazt az eddigi helyéről siet ki, hogy megközelíthesse a recepciót. Zsebébe mélyeszti balját, érzéketlen arccal csörtet előre a folyosón, néhány kollégájára vet egy kósza pillantást, de szája nem görbül felfelé. Mindenki tudja, hogy minek köszönhetően vált ilyenné, tisztában vannak vele, hogy a mai napig alvászavarral küzd, és bár próbálnak neki segíteni, Jared mégse hagyja magát. Nem gondolja, hogy olyannak kéne lennie, mint a betegeinek, és lévén, orvosról van szó, meg tudja oldani a problémáit. Pedig, ő maga is tudja, hogy néha jó lenne egy biztos pont, akire támaszkodhat, és elsírhatja a bánatait, de nem enged magához közel senkit. Így meg tudja magát védeni attól, hogy fontos embereket veszítsen el. - Na, Emily, miből élünk? -könyököl fel a pultra, tekintetét a szőke szépségre irányítja, ki egy ideig tűri a jégverem szemeket, majd végül mégis elfordul. Több papír között kezd el turkálni, majd a kezébe kap egyet, mely még friss és ropogós, és elé csúsztatja. - Hero Lewin, tizenhét éves, tegnap hozták át az intenzív osztályról, két napja műtötték borda, és csonttöréssel -nyújtja át a fiatal orvosnak a lapokat, ki gyorsan átfutja, és lapozgatja őket. - A kettesben van -szól még utána, mire Jared csak egy halvány mosollyal az arcán pillant hátra, majd megközelítve az említett helyet húzza ki a kékes függönyt, és belép szűkös kis helyre, hol éppenséggel már csak ő maga fér el. Tekintetét a páciensre vezeti, majd az infúzió állványra, ahonnan egy kis zacskóból lassan, mondhatni cseppenként folyik a víz az infúzióba. - Jó napot, Jared Redfield vagyok, orvos rezidens, az elkövetkezendő napokban én foglak ápolni -közömbös hangon tesz felé pár lépést, és fél szemöldökét felvonva áll meg mellette, kezében továbbra is a leleteit szorongatva. - Hogy érzed magad? -teszi fel a rutin kérdést, az éjjeli szekrényen lévő kis dobozból kikap egy pár kesztyűt, és letéve a bizonyos irományokat húzza fel azt a kezére. A sztetoszkópot lekapja a nyakából, és tovább a kezében szorongatva áll a fiatal fiú fölött, várva, hogy végre valami aktivitást mutasson.
Hero Lewin
Playby :
Dylan Sprayberry
Csoport :
Sportoló
Hozzászólások száma :
193
Join date :
2015. Jun. 23.
Age :
25
Tárgy: Re: Hero & Jared 2015-07-19, 20:20
I hate this state... ,
... I just wanna go home...
Anyu azt mondta két éve, hogy minden szuper lesz itt. Hamar szerzek majd barátokat, hamar be fogok illeszkedni, mert jó fej, erős és jó sportoló vagyok. Ám tökéletesen bebizonyosodott, hogy a karate nem kifizetődő dolog olyan szempontból, hogy barátokat szerezzek vele. Jobban mondva lehet, de ellenséget többet, mert vagy félnek, hogy megütöm őket; vagy irritálni kezdenek, ki akarnak hozni a sodromból, ilyesmi. Mikor megvédtem Flynnt a folyosón, akarva-akaratlanul is elindítottam egy lavinát, melynek végül az áldozatává váltam. Kezdődött azzal ugye, hogy megvédtem az osztálytársam a folyosón, utána jött az összeszólalkozás az edzőteremben, a rendőrséges kaland, most meg ez. Nem emlékszem pontosan hogyan, és miként történtek a dolgok, csak azt tudom, hogy akkor iszonyatosan fájt mindenem… egy pillanatig, utána se kép, se hang. A kórházban tértem magamhoz, mellkasom iszonyatosan fájt. Jobb karom és lábam gipszben hevert, bal karomba infúzió díszelgett. A fények irritálták a szemeimet, de a becsukásuk is iszonyatosan nagy fájdalommal járt, ahogyan az is, hogy megmozduljak egy centit is. Senki nem volt a közelemben, de körbenézni sem volt időm. Mintha be lett volna időzítve az orvos, mert máris belépett hozzám, és magyarázni kezdett. Megpróbáltam feljebb ülni az ágyon, ezzel csak azt értem el, hogy ordítva kaptam a mellkasomhoz, amitől csak rosszabb lett a helyzetem. Könnyezve hagytam alább a próbálkozásoknak, és inkább a dokira figyeltem. A kérdéséért képen röhögtem volna, de kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy megtegyem. Az, hogy rezidens, meg egy másik érdekes dolog. Nincs azzal bajom, hogy még nem teljesen orvos, sőt! Kíváncsivá tett. – Voltam már… uhm… kevésbé… összetörve… is... –nyöszörögve préseltem ki magamból azt a pár szót, és figyeltem Jaredet, hogy mire is készül. Valószínűleg jön mindenféle vizsgálat, meg ilyenek, de szerintem örökké fog tartani, mire elvégez egyet is. Soha nem voltam ennyire haszontalan, ráadásul azt sem tudom pontosan, hogy mi történt velem… Fejemhez nyúltam, kötés ékelődött rajta… Már tudtam, hogy fejsérülést is szereztem, és valószínű, hogy a jobb oldalam teljesen odaveszett valamiben. Csak azt nem tudom, hogy miben. – Mi… mi történt velem…? Annyira emlékszem, hogy fájdalmat éreztem… utána semmire sem, csak, hogy itt tértem magamhoz. –remélem okosabb nálam, és el tudja mondani, hogy mikor és miért hoztak be. Közben próbáltam együttműködni, ha vizsgálni szeretett volna. Legalább ennyi hasznomat vegye, ha mást nem is.
371 WORDS , JARED , Bocsánat, hogy ennyit kellett várni Š
