Mondhatni, átlagos magassággal rendelkező férfi a maga 180 centijével, mely mellé sportos, vékony alkat társul, köszönhetően annak, hogy mindig igyekszik fitten tartani magát, illetve ebben az akadémiai kiképzése is nagyban segítette. Dús, barna hajjal rendelkezik, melyet nem szeret mindig, tekintve, hogy rakoncátlan tincsei olykor hajlamosak arra, hogy külön életet kezdjenek élni. Inkább finomabb, semmint markáns vonásokkal rendelkezik, párosítva ezt mogyoróbarna íriszeivel, melyek szinte mindig megnyerően, kisfiúsan csillognak.
Külseje mellett elég rétegelt személyiséggel rendelkezik. Ugyan könnyen szót ért mindenkivel, és a kollégái előtt igyekszik lazának mutatkozni, kevesen tudják róla, mi is folyik a lelkében, vagy hogy mire is gondol éppen. Maximalista a munkáját tekintve, olykor képes is magát túlhajszolni, ráadásul rendkívüli felelősségtudata van. Igyekszik mindenki felé nyitott lenni, de nem teregeti ki, mi zajlik benne. Kitartó és makacs, amit egyszer a fejébe vesz, azt végre is hajtja, nem érdekli, miféle akadály kerülhet az útjába. Nem épp egy nagyhangú figura, sokkal inkább egy magának való, visszahúzódóbb, de kedves, megértő és empatikus személy, aki nem mellesleg remek hallgatóság is. Ugyan megvannak a maga titkai, még mindig küzd önnön démonaival, a szíve nagyon is a helyén van.

Mikor szembenézel valakivel, abban a pillanatban semmi sem fog számítani. A külvilág egyszerűen megszűnik. Csak egyetlen dolog marad: az ösztön. De mondok én neked valamit... az egész egyetlen momentumban fog eldőlni. Ez pedig azon áll, melyikőtök pislant először. Mert ebben a világban aki rosszkor pislant, aki meginog... az alul marad.
A bátyám szavai mindmáig tisztán csengenek a fülemben, és esküszöm, még a hanglejtése is stimmel. Most is kihallom belőle azt a maró megvetést, mellyel alapvetően az életre tekintett. Már ideje korán át kellett látnia, mennyire romlott a hely, ahol végül felnőttünk. Ez erőssé tette, de ugyanakkor el is távolodott mindentől és mindenkitől. Még tőlem is. De még így is nekünk volt a legszorosabb kapcsolatunk, pedig csak féltestvérek vagyunk.
- Kelj fel, Seth, gyerünk! Nem maradhatsz lent, állj fel! - kiabálta felém a szavakat, míg én kétrét görnyedtem a betonon a gyomortájékra kapott ütés miatt. Ő velem szemben állt, a keze még mindig ökölbe szorítva.
Én ekkor kilenc éves vagyok, ő pedig nemrég töltötte be a tizenegyet. Szemében viszont már ott lakozik az a belső sötétség, mellyel későbbi éveiben is sokat hadakozik még. Az utca üres. Csak mi állunk egy lepukkant, rég bezárt gyár épületénél, a dílerek és a helyi fekete srácok elintézték, hogy senki ne merészkedjen ide. Így mi, két fehér eléggé merészeknek számítottunk. De nem nyúltak hozzánk, mert őrülteknek tartott minket a környék.
- Nem megy, értsd már meg! Egyszerűen nem vagyok olyan, mint te, Mattie! - csattantam fel részben a dühtől, részben pedig a hasi tájékon érzett fájdalomtól. Észre sem vettem, hogy időközben felegyenesedtem.
- Kurvára nem is ez számít! Ne azért állj fel, mert olyan akarsz lenni, mint én! Rohadtul ne is legyél olyan, mint én! Ha felállsz, állj fel magadért! Gyerünk!
Kezeim ökölbe szorultak, de nem tudtam megtámadni. Nem akartam. De ő csak hergelt tovább.
- Mire vársz? - szemei vadul csillogtak, mellkasára csapott kezeivel, hogy igenis üssem meg.
- Mire jó ez? - kérdeztem, ökölben lévő kezeimet összezavarodva leengedtem.
- A testvérem vagy. Az én testvérem pedig nem fog lent maradni.
Mint mondtam, mindketten gyerekek vagyunk még, és csupán napokkal járunk azelőtt, hogy megtudnánk, anyánkat meggyilkolták. Árvaházba kerülünk, de együtt maradunk. Mattie és én a világ ellen. Két elárvult, haragtól izzó gyermek, kik elhiszik, hogy megváltják a világot, és elkapják a tettest.
A gyilkos sosem került elő, egy év után, a nyomozást lezárják.
15 évvel később...
Ugyanaz a nemtörődöm ábrázat, és mégis, az a megfáradt, sokat látott tekintet. Pont ugyanaz a büdös, olcsó cigaretta. Mindketten háttal a kocsinak támaszkodva állunk az utcán. Rég ideköltöztünk Detroitból, ahogyan azt gyerekkorunkban tervezgettük az árvaházi ágyon. Ez a hely Mattie mániája volt. Anyánk mesélte neki mindig, hogy egyszer itt fogunk élni, ő pedig a halála után is hitt ebben az álomképben. De igaza lett. Megvalósítottuk. Jóllehet, mindketten a magunk útján. Én rendőr lettem, Mattie pedig illegális utakat választott. Egyre jobban nyelte el a sötétség. Egyetlen dolgot nem felejtett el soha: engem.
- El fogsz tűnni, igaz? - kérdeztem tőle, lassan szívva bele cigarettámba. Meg sem lepődök, mikor válasz gyanánt egy vállrándítást kapok.
- Technikailag most sem vagyok itt. - megjelenik arcán fölényes, ugyanakkor sejtelmes mosolya, ahogy rám pillant.
- Technikailag rohadtul köröznek. - a drogosoknál vagyok, és a srácok tiszteletét kiérdemeltem ott annyira, hogy elmondták, ki után folyik a nyomozás. Ez az előnye annak, ha az ember nem ugyanazon a néven él, mint az állítólagos testvére.
- Nem fogsz elkezdeni érzelgősködni, ugye? - kérdő pillantása a gúnyos mosollyal vegyítve eléri, hogy felhorkantsak. Annyira tipikus, hogy ezt sem veszi komolyan. Fejemet rázom, de nem válaszolok.
- Emlékszel még mit mondtam, ugye? Hogy mi a legfontosabb? - kérdezte. Nem válaszoltam azonnal, s mikor végre megszólaltam, hangom halk, rekedtes, beletörődő volt. Ahogy a szavakat formáltam, szemeimet is lehunytam.
- A legfontosabb, hogy felállunk. Nem maradunk lent.
Bólintott. Elpöckölte a cigicsikket, majd megveregette a vállamat. Büszke lett volna? Mire egy szót is szólhattam volna, némán elfordult, s elindult útján.
A kórházi ágyánál állok. Újra meg újra felteszem a kérdést: Ki tette ezt vele? Négy szúrás. A kések pengéje mélyre hatolt. Senki nem látott semmit. Legalábbis senki nem mond semmit. A kórtermi gépek monoton pittyegését leszámítva csend honol körülöttem. Körülöttünk. Mattie mozdulatlan, mint mindig. Régóta így láthatom csak őt. Kómában fekve. A kollégáim nem tudják, hogy bejárok ide. Nem deríthetik ki a kapcsolatot. Addig nem, míg a tettest meg nem találom.
Elhagyom a szobáját, és a folyosón lépkedve felpillantok. Akkor kerül Ő tekintetem kereszttüzébe. Először zöld szemein állapodik meg tekintetem, majd a szép arcon. Szívem hevesebben kezd kalapálni, de csak közlöm magammal: Mit akarna épp tőled? Egy pillantás az egész, mégis, egy pillanatra félresöpört minden problémát.