Már egy pár napja itt vagyok, és kezdem megismerni a várost. Azt hiszem, a sziget felfedezésére egy élet nem lenne elég, de azért én próbálkozom. Az elmúlt néhány napban szinte mást sem csináltam, mint jártam a város utcáit, a fényképezőgépemmel, és ami megtetszett, azt lefotóztam. Kellenek az emlékek, bár lehet, hogy azokat nem mind az első néhány hétben kéne megszerezni, na de mindegy is. Most is, mint mindig, az utcákat járom, olyan kis vigyori pofával, ami általában jellemezni szokott. Egy-két képet már csináltam, néhány lesifotót is, például egy madarakat etető öreg nénikét, meg egy szerelmes párocskát is, és egy, a kutyájával játszó kisgyereket is lencsevégre kaptam. Bár igaz, hogy az az állat szinte már nagyobb volt, mint a gyerek, de éppen ezért volt érdekes. Meg vicces, és muszáj volt megörökítenem. És ők szerencsére ezt nem vették észre. Néha elgondolkodom azon, hogy akár paparazzo is lehetnék, hisz egész jól csinálom. Erről jut eszembe... Már el kéne kezdeni valami munkát keresni. Biztos van itt is valamilyen fotóstúdió, vagy valami ilyesmi. Mondjuk nem zavarna, ha átmenetileg valami mást dolgoznék, de a legjobban a fotóstúdiónak örülnék. Már ha van ilyen itt. És miközben én ezen gondolkodom, érkezek meg ide. És milyen jó, hogy tudok még gondolkozás közben is figyelni a környezetemre, különben nem vettem volna észre ezt a nagy épületet. Bár innen kívülről nem úgy tűnik, Mínea használnák, sőt, már egy ideje biztos elhagyatottan áll. Készítek róla egy képet innen elölről, majd egyszer körbejárom, aztán megkeresem a bejáratot, és óvatosan benyitok. - Nahááát... Hát ez... Egyszerűen fantasztikus... - Nagy és tágas és... És gyönyörű. Igaz, eléggé poros, és az ablakok is már tisztára sötétek a portól, az a kevéske fény is csak a néhány kitört üveg miatt tud beszökni. De éppen ez adja a varázsát az egésznek, és éppen ezért tetszik olyan nagyon. Lövök néhány képet, egy részről többet is, több különböző helyzetből. Nem is nézem, hogy sikerültek a fotók, csak csinálom őket. Majd otthon átnézem, és kiszelektálom a rosszakat.
Nyugodt léptekkel közeledek a megbeszélt találkapont felé. Busszal jöttem idáig, a lehető legnagyobb lelki nyugalommal. Nem keltek feltűnést. Csak egy átlagos férfi egy átlagos napon, aki normál tempóban tart valahová. Nem túl figyelemfelhívó a külsőm és ez így van jól. Átlagos, hétköznapi, sötét ruhákat viselek, farmert és pólót. Semmi gyanús. Senkinek nem ragadom meg a figyelmét, aki rám is pillant, alighanem már akkor elfelejti az arcomat, mikor továbbhordozza a tekintetét. Nem kerülöm, de nem is keresem a szemkontaktust senkivel. A buszmegállótól néhány percet még gyalogolnom kell az úti célomhoz. Szinte senki sem jár erre, mégis még egyszer megfordulok és körbehordozom a pillantásom, mintha csak a tájat fürkészném, hogy megbizonyosodjak róla, senki sem követ, mielőtt belépek a külvárosban elterülő régi, elhagyatott épületbe. Régi építésű ház, sőt, inkább villa, de jól láthatóan már régen nem lakják, vagy használják bármire is. Alighanem valamiféle évtizedek óta elhúzódó tulajdonjogi vitának eshetett áldozatul. Számomra ez azonban most lényegtelen. Ami fontos, hogy ez a hely éppen ideális egy „üzleti” megbeszéléshez. Nem ez az első eset, hogy ide beszéltük meg, de azért nem is túl gyakori. Figyelünk arra, hogy ne legyen egy jól azonosítható bázisunk, nehogy még a végén valaki gyanút fogjon, ha túl sokat járunk ugyanarra a helyre mindanniyan. Magabiztos léptekkel megyek föl az emeltre és nyitok be a folyosó végén a tárgyalóméretű szobába. A többiek már mind itt vannak. Egy biccentéssel üdvözlöm őket, amit viszonoznak. Becsukom magam mögött az ajtót és a korhadó asztalhoz lépek. Már nyitnám a számat, hogy rögtön, minden maszlagot félretéve a tárgyra térjek, hiszen jobb nem húzni az időt az ilyen megbeszéléseken, mikor ajtónyikorgás és egy női kiáltás szakít félbe. Láthatóan mindenkinek megfeszülnek az izmai. Nem kellene senkinek itt lennie. Én érkeztem utoljára, mást nem várunk. Pláne nem egy nőt. - Kapjátok el! Élve vagy halva, mindegy. De nem hagyhatja el az épületet! Ne csapjatok nagy zajt, ha nem szükséges!- adom ki az utasítást a többieknek fojtott hangon, akik egy szemvillanással konstatálják azt és mindannyian a fegyverükért nyúlnak. Én is hasonlóan cselekszem. Rárakom a hangtompítót a kis kézi fegyveremre és halkan kinyitom az ajtót, hogy elinduljak a folyosón, le az emeletről.
