Nyűgösen ébredek. Egy újabb forgatási nap. Tegnap is sokáig dolgoztunk, éjszakai jeleneteket vettünk fel. Ma meg kelhetek korán, hogy még nappali felvételeket is tudjunk készíteni. A tengerparton, mikor még nem elviselhetetlen a hőség.
Tudom, hogy ez a munkám, de ma valahogy a szokásosnál is lassabban megy a kelés. Nem tudom, ki találta ki ezt a forgatási rendet, meg értem, hogy feszített a tempó, de mégis hogy várják el, hogy friss, üde, szép és bájos legyek korán reggel, ha másnap hajnalokig forgattunk? Nem csoda, hogy lassabban is mászom ki az ágyból és állok neki a reggeli kis rituáléimnak, mint máskor. Egyébként sem szeretek korán kelni, csak hát olykor muszáj.
Komótosan, morgolódva bebattyogok a fürdőszobába, megmosom a fogam, lezuhanyozok, aztán még köntösben kimegyek a konyhába, ahová az asszisztensem már odakészítette a teljes kiőrlésű müzlit, a tejet és a százszázalékos narancslevemet, valamint a kávé is lefőtt már. Pont, ahogy szeretem és mindig kezdem a napomat.
Ahogy az órára pillantok, látom ugyan, hogy kissé késésben vagyok, többet nyűglődtem az ágyban kelés előtt, mint kellett volna, de vállat vonok és kiöntöm a müzlit a tányéromba, majd rá a tejet. A forgatás úgyis mindig csúszik, nem halnak bele, ha kicsit később érek oda.
Éppen leteszem a kanalamat és megiszom a gyümölcslevemet, mikor dörömbölést hallok az ajtón. Először csak megrántom a vállam és kávékiöntőért megyek, mikor kiabálást is hallok az ajtó túlsó feléről.
Persze, a testőröm ma szabadnapos, el is felejtettem! Valaki mást rendeltek ma ki nekem. Egyébként is, valami bűneset miatt javasolták a fokozott védelmet. Mindegy, bárki is, várni tud. Amúgy is, az a fajta ember vagyok, akivel a reggeli kávéja előtt jobb nem társalogni, mert a legrosszabb formámat foghatja ki az illető. Ez a fickó azonban úgy tűnik, nincs tisztában itt a dolgok menetével, mert mikor figyelmen kívül hagynám, tovább dörömböl. Felsóhajtok és a szememet forgatva leteszem a kávésbögrémet, amibe éppen kitöltöttem az italomat.
Úgy ahogy vagyok, köntösben, smink nélkül, még a reggeli kócos hajzuhatagommal, odamegyek az ajtóhoz és kinyitom azt, mielőtt még ez a tulok rám töri. Meggyőződésem, hogy így sem vagyok annyira visszataszító látvány szerencsére, de a személyzetemen, a szüleimen és az aktuális páromon kívül aligha engedném bárkinek, hogy így lásson. Az viszont egyértelmű belőle, hogy messze nem vagyok még indulásra kész. Az ajtót csak saját testszélességemig nyitom ki és megállok ott, szemben a magas, szemlátomást izmos férfivel, aki a túloldalán áll, láthatóan igen türelmetlenül topogva.
- Önnek is jó reggelt, nyomozó! Még szükségem van pár percre, hogy elkészüljek. Lenne szíves addig csöndben várakozni? - hangom kimért és bár igyekszem a lehető legudvariasabb kifejezésekkel a tudtára adni, hogy jobb lenne, ha nem idegesítene itt a türelmetlen dörömbölésével, az él azért érezhető a szavaimban. A „csöndben” szót különösen kihangsúlyozom, remélve, hogy ért a szóból és visszatérhetek végre a kávémhoz, hogy nyugodtan elkortyoljam azt, mielőtt teljesen kihűlne.