A személyisége mindig is kényes területnek számított.
Nem szeret ódákat zengeni magáról, sem mocskolódni, hisz aki meg akarja ismerni, annak úgysem lenne elég pár kósza szó, aki pedig nem, annak egyetlen hang is túl sok lenne.
Magas, szálkás izomzatú testalkata és szinte örökké borostás arca teszi igazán férfiassá.
188 cm magas.
A nők szeretik, többnyire, amíg meg nem ismerik. Öltözködése változó, a sportostól egészen a kifinomult öltönyökig bármit felvesz.
Nem rossz, se jófiú, ezt már az elején érdemes leszögezni mondjon bárki bármit is róla, egész egyszerűen csak a saját maga által felépített szabályok szerint él.  Magának való, cinikus alkat, aki alapvetően irányító személyiség: anyjától, és apjától is örökölt.

Szereti a jó vicceket, ő maga is eléggé vicces, a falra lehet mászni tőle néha, de így szép az élete. Lobbanékony, előbb jár el az ökle, minthogy gondolkodna. Idegileg olykor labilis, lobbanékony, robbanékony, gyakori dührohamok. Egyre nehezebben megtartott, egyre kevesebb önuralom, észre, értelemre, erkölcsi tartásra negatívan kiható néhány perces, vagy pár órás őrjöngések. Ha egyszer valamit a fejébe vesz, azt addig nem adja fel, amíg véghez nem viszi. Türelmetlen, neki a később annyit jelent, hogy most. Olyan, mint egy pszichológus, szereti megoldani más emberek problémáit. Zenemániás, és ha éhes, akkor rágyújt. Amúgy szeret pirománkodni. Valódi taktikus pókerjátékos, szereti, ha a dolgok úgy alakulnak, ahogyan neki tetszik, szereti ő maga kiosztani a lapokat. Amúgy is a szerencsejátékok híve, ha valahol meg lehet őt találni, akkor az a pókerasztal és a dartstábla.  Mindezt félretéve ő az, aki csuklóból elküld bárkit a picsába, mert olyan ember. Nem válogatja meg a szavait, ha valakit el kell küldeni, akkor ez van.
Imádja a nagy banzájokat, legyen az egy tömegverekedés, vagy éppen egy jó buli, elmegy ő bárhová, lényeg az, hogy jó legyen a hangulat, legyen sok pia és jó zene, a többi már mellékes. Ugyanakkor néha elfekszik a kanapén és zenét hallgat, vagy olvas, sorozatot néz, vagy épp valami Animét.  Olykor meg karitatív személyiség, segít ott, ahol kell, sőt talán hajszolja azokat a helyzeteket, ahol szükség van rá.

Azért írom ezt az egészet mert azt mondta a doki, hogy jót tesz. Állítólag jót tesz. Szerintem baromság de egy próbát megér. Szóval akkor kell az életem története, a gondolataim meg hasonló baromságok. Ez nagyon vicces lesz.  
Szeretném azt hinni, hogy jó ember vagyok, de ez csak önámítás lenne. Sosem voltam az, már kölyökként is benne voltam minden balhéban, testvéremmel együtt. Mióta az eszemet tudom, a legjobb "barátom" volt, sülve-főve együtt voltunk, mindent együtt csináltunk. Közelebb állt hozzám, mint bárki a világon. Gondolkodás nélkül közé és a golyó közé vetettem volna magam, ha érted, mire gondolok...

Van ennek a városnak már elég negatív hírneve ahhoz, hogy az emberek rossz fényben tüntessék fel. De az itteni éjszaka megannyi mocskot rejteget, amivel senki nem törődik. Mindenki éli az életét, teszi a dolgát, biztonságban próbál élni, ami azzal jár, hogy a félelemtől reszketve ücsörögnek otthon, ki nem dugva a fejüket ilyenkor, és elhitetik magukkal, hogy a világban semmi rossz nem történik, ami ellen lépni kellene. Mindannyiuk arra vár, hogy valaki tegyen valamit, vagy azt gondolják: "Nem az én dolgom, nem velem történik, minek foglalkozzak vele."
Persze. Ez aztán megoldás. Ne csináljunk semmit, csak várjuk ki azt az időt, amikor a gonoszság bekopogtat az ajtónkon. Addig meg happy minden.

- Kedvemre való az odaadásod, mint mindig, azonban most nincs ráadás, szivi. Dolgom van. – közlöm blazírt ábrázattal, töprengőn megsercegtetve az állam befutó, rövidre nyírt, szénfekete szőrzetet. Aztán, a hoppon maradt szerető méltatlankodó arckifejezését figyelmen kívül hagytam, tulajdonosi felsőbbrendűséggel – mintha csak egyik kutyámnak oldalát lapogatnám – lazán megveregetem az imént simogatott, gusztusos popsit.
- Később véresre duglak. – jelentem ki kéjsóvár vigyorral ajkamon, miközben megfeszülő, izzadtságtól fénylő izmokkal legördülök az ágyról. Azt elhagyva kutatón körbehordozom tekintetem a jókora hálóteremben. Amint pillantásom megállapodott a keresett holmin, elindultam felé, hogy annak segédletével némileg elfedhessem meztelenségem.  Nincs mit szégyellnem hosszában is számottevő, széltében is jelentékeny termetem, gondosan kimunkált izomzatom lenyűgöző látványt nyújt.

Szilánkjaira törött a pezsgőspohár a tenyeremben, ahogy megadta magát az indulattal teli akaratomnak. Átkozottul dühös voltam, és még csak meg sem próbáltam leplezni, habár magamhoz képest még így is jóformán visszafogott voltam.  Elkeserítő, nem igaz?
Unottan masíroztam végig a díszes társaságon, kezemben a széttört kristálypohárral, amit végezetül valakinek a lábára hajítottam, mert én ugyebár megtehetem. Tehát mondhatni, hogy a legkevésbé sem zavartattam magam, nem is volt szokásom soha egyébként az ilyesmi, sőt még grátisz gyanánt valakinek a zakójába belekentem a kezemre csurgott pezsgőt is, pusztán felebaráti szeretetből. Az idiótája persze mit sem sejtett az egészből, hiszen csak szélesen vigyorogva üdvözöltem, és meglapogattam a hátát.
Miért ilyen ostoba mindenki, hogyan tudnak egyáltalán így élni, vidáman és bájologva, mintha élveznék. Pedig szerintem mindannyian csak álarcot hordanak.  
Ahogy elmémnek előterébe lopakodik öcsém képe, úgy sorjáznak elő emlékezetemnek köd burkolta szegleteiből a hozzá kapcsolódó, idő rágta, keserédes pillanatokat megörökítő, vagy éppen fülledt jeleneteket életre hívó filmkockák.
Rögeszme? Igen. Reménytelen vágyálom? Igen. Kétségtelenül az. Volt. Mostanáig. Ám az eddig hiába áhított, vadul sóvárgott kincs, az elvesztett és visszavágyott, paradicsomi gyümölcs végre itt elérhető közelségbe került. Megszerzem, birtokba veszem mert egyedül engem illeti. Elzárom a külvilágtól, vitrin mögé börtönzöm, elvégre a tulajdonom...