Mogyoróbarna hajkoronám általánosságban hullámvonalas tincsekben omlik vállaimra, s hátamra. Hasonló árnyalatban pompázik mandulavágású szemem, mely képes igéző pillantásokat vetni az adott célpontra. Orrom vékony, gömbölyded végezetű, alatta pedig középvastag szám ékeskedik rózsaszín pigmentjeiben. Alkatom vékony, kecses, ámde nőiességgel szálkás. Ezért meg is dolgozom nap, mint nap. Öltözési módom inkább hajlik az elegánsan visszafogottra, mintsem arra, hogy bájaim kidobjam, hogy mindenki bámulhassa. Sminkelésem éppenséggel csak a semmi és a minimális közti részt haladja meg, pártolom a naturális dolgokat. Külsőm ennyi lenne dióhéjban. Egy csinos, életrevaló tekintettel rendelkező fiatal hölgy.
A jellemvonásaim viszont olykor egy idősebb, középkorú hölgyre vallanak, aki nosztalgikus, imádja a régmúlt idő dolgait, ámbár néha feltűnik a vad tinédzseri láng lelkében, amely egyre nagyobb tűzcsóvával halad egyre beljebb, míg feléget minden komolyságot, mint egy bozóttűz. Ez a két eshetőség van az én esetemben, de nem állítom, hogy nem szoktam bent ragadni a két állapot között. Bohókás stílusom szívet melengettető, karizmám a tetőfokot hágja, merészségem lenyűgöz mindenkit. Odaadó vagyok, ha a barátaimról van szó, mert őket igazán a szívem közepébe fogadom, s szinte családomként tekintek rájuk. Értük mindent megtennék. Modorom ritkán néhány jó kívánságot von maga után, pár lesújtó pillantás kíséretében. Őszinteségem példamutató, s mindig kiállok a szavamért, az igazamért. Szerénységem pedig ugyanúgy a helyén van, pár csepp egoizmus a humor kedvéért még belefér. Gyönyörű vagyok, mert ismerem a hibáimat, rettenthetetlen vagyok, mert féltem már, s legyőzhetetlen vagyok, mert taszítottak már le a trónomról. Ezt jegyezd meg... ha nem szeretsz, én szeretlek, de akkor jól vigyázz!

Finom tapintással fogadom markom közé a jellegzetes illatú őszi avart, mely azt jelzi, hogy lassacskán mennem kell. Atlanta mindig is az esős időről volt híres, ámde nem kell sokáig emiatt szenvednem. Talán ez az utolsó alkalom egy ideig, hogy narancssárga levelekre tekinthetek a földön, s rálépve recsegő-ropogó hangot kiadva jelzik, hogy elérkezett az egyik legszebb évszak.
- Meddig maradsz? - hallottam magam mögül egy férfihangot, amely tudtam, hogy a bátyámé. Nem akarta, hogy távozzak, de Honolulu lágy ölén nekem is jobb lesz. Mindig is messzi vágytam, messze innen. Messze Atlantától, messze New Orleans-től. - Ugye tudod, hogy senkit sem fogsz ott ismerni? - éreztem az élt a hangjába, mellyel maradásra akart bírni. Lustán hátrafordultam, hogy arcára nézhessek. Testtartása alapján próbált lazának tűnni, de szemeiben láttam, hogy aggódik.
- Haza fogok látogatni rendszeresen. - fontam össze két karom mellkasom előtt, majd magasan hordva az orrom elsöpörtem egy kósza hajtincset az arcomból. - Tizenkilenc éves vagyok, ideje elkezdenem az életem most, hogy leérettségiztem. - féloldalas mosolyra húztam ajkaim, de fogalmam sem volt mit kezdhetnék Hawaiin. Talán családalapítás, esetleg szórakozás. Egy biztos, jobban fogom ott érezni magam, mint itt. - Lehet senkit sem fogok ismerni, de minden barátság idegenségből kezdődött, ezt te is tanúsíthatod! Amúgy is, tudod, hogy mindig is el akartam költözni innen. Jobban vágyódok a tengerpartra, napsütésre, a tengerparton lévő félmeztelen férfiakra... - vigyorodtam el pajkosan, mikor a mondatom utolsó felére egyetlen testvérem gyorsan odarohant, majd erős mozdulatokkal kezdett el csiklandozni, mire belőlem szórakozott nevetés tört ki, mint pánikreakció.
- Esküvőig nem arathatja le senki a babérokat! - emelte fel fenyegetően mutatóujját, mintha csak azt jelezné, hogy minden mozdulatom figyelni fogja. Talán így is lesz. Én vagyok a kishúga, mindig is jó kapcsolatot ápoltunk, de ideje lenne elengedni.
- Pedig tudod, hogy akit kinéztem az jön az útra... - forgattam a szemeim, mint egy ártatlan kis angyal. Nem az én bajom lesz, ha kicsit felnövök és megtanulok felnőttként viselkedni. Ez így is lesz. - Viszont mennem kell, lekésem a gépet. Bepakoltál már mindent a csomagtartóba? - vontam fel kérdőn szemöldökeim, s válaszul csak egy bólintásra méltatott, majd az ajtó felé biccentett. Így máris elindultunk az útra... az útra, mely megváltoztatta az életem.

Immáron több, mint négy éve vagyok itt Honolulun, s rengeteg barátra tettem szert. A tengerparton dolgozok vízi mentősként, bár ennél többre vágyok. Azt tervezem, hogy modellként felcsapok a közeli stúdiónál. Menni fog ez nekem biztos? Nem tudom, de ismeritek a mondást... harc nélkül sose add fel!