KÜLSŐ:
Apa mindig azt mondja, hogyha a külsőmről van szó akkor túlságosan is szerény vagyok. Az én véleményemmel ellentétben, miszerint átlagos kinézettel rendelkezem, apa úgy gondolja hogy igenis csinos, sőt egyenesen gyönyörű vagyok. Egyetlen egy baj van csak ezzel az állításával..hogy az apám. Az apák pedig köztudottan rajonganak a lányaikért, és egy hatalmas rózsaszín ködön keresztül látják őket. Igazság szerint nem vagyok gyönyörű, de csinosnak sem mondanám magamat. Ugyanolyan átlagos külsővel rendelkezem, mint minden második lány az univerzumban. Ha felülről haladunk, megpillanthatjuk a rövidre vágott hajamat, ami eredeténél fogva se nem egyenes, se nem hullámos és soha nem áll úgy ahogy én akarom. Az arcom is átlagos, hiszen barna őzike szemek ülnek a két vájatban a homlokom alatt, pisze orrom van és egyszerű vékonyka ajkaim. A fogaim hófehérek, és egyenesek mivel apa fogorvos így legalább a mosolyom nevezhető szépnek. Hosszú nyakam van, amit egy se nem sportos se nem elhízott test kapcsol össze a fejemmel. A formám amolyan átlagos, bár ha kevesebb gyorskaját ennék és járnék futni, biztosan képes lennék egy szebb alakot kihozni magamból. Középmagas vagyok, ha jól emlékszem olyan 174 cm és ezzel tökéletesen meg vagyok elégedve. Soha nem voltam oda a divatért, legalábbis a velem egykorú lányokkal ellentétben én nem rajongok a ruhákért. Egyszerű farmert, és kényelmes felsőket hordok, torna vagy balerinacipővel. Legtöbbször a kertészgatyámban láthatsz ami már évek óta a gardróbom megbecsült tagja. Egyetlen ékszerem a bőrkarórám amit anya hagyott rám, valamint alkalomadtán egy visszafogottabb fülbevalót is felveszek.

BELSŐ:
Nem, egyáltalán nem vagyok az a lány aki könnyedén beszédbe elegyedik az emberrel, egyenesen kerülöm az olyan helyzeteket amikor ismerkedni kell. A bizalmi köröm igen kicsi, és főként a családom foglal helyet benne. Félénk vagyok, nem mintha az akarnék lenni de anya halála óta sajnos van egy kisebb lelki problémám amivel egyszerűen képtelen vagyok szembenézni. Négy éves korom óta dadogok, főleg akkor amikor a középpontba kerülök, vagy valami nagyobb érzelmi behatás ér. Mondhatjuk úgy is, hogy akkor dadogok leginkább amikor kizökkentenek a komfortzónámból. Emiatt vagyok zárkózott, inkább magának való lány, aki szívesebben bújik egy romantikus regény mögé hétvégente, mintsem bulizni menjen a nagyvilágba. Azonban vannak barátaim is, és velük tudok felszabadult is lenni. Szeretek viccelődni, a humorérzékemet apától örököltem az egyszer biztos. Segítőkész, lelkiismeretes lány vagyok aki a gyerekekkel tudja megtalálni könnyen a közös hangot. Szeretek főzni és énekelni, valamint rajongok a hajómakettekért. Könnyen el tudom űzni az unalmas órákat, és apa szerint én vagyok a legszuperebb tanácsadó a Föld kerekén.

Bevágtattam a szobámba és azzal a lendülettel be is vágtam magam mögött az ajtót. Még a kulcsot is elfordítottam biztos ami biztos alapon. Az arcom égett, a szememben már gyülekezni kezdtek a krokodilkönnyek. Hallottam ahogy apa végigtrappol a lépcsőn és a szobám felé közeledik. Nem akartam most vele beszélni, igazából senkivel sem állt szándékomban szót váltani életem hátralevő részében. Hátamat az ajtómnak vetettem, és igyekeztem lenyugtatni zakatoló szívemet. Apa ökle csattant az ajtón ahogy dörömbölni kezdett.
- Harper! Mi folyik itt? Nyisd ki szépen az ajtót! - hangzott fel aggódó hangja, egy pillanatra megsajnáltam de aztán erőt vettem magamon.
- M-enj e-l a-pa! - annyira zaklatott voltam hogy nem tudtam rendesen beszélni, a szégyen apró karmai a szívemet mardosták. Hogy lehettem ekkora idióta? Hogy voltam képes elmondani NEKI? Fogalmam sincs hogy mit reméltem, hiszen van egy gyönyörű barátnője aki sokkal jobb nálam, én meg úgy viselkedtem mint egy gyerek.
- Harper...szívem. Mi történt? - apa könyörgőre fogta és ettől csak még inkább sírhatnékom támadt. Nem akartam hogy értem aggódjon, de most beszélni sem voltam hajlandó se vele, se senki mással.
- A-pa, k-éérl-eek. Ssz-er-etnék eee-gye-dül leee-nni! - szinte kiabáltam már, olyan hisztis kislány módjára de ez végre hatott. Hallottam amint apa elmegy. Végre teljesen egyedül maradtam a gondolataimmal. Huszonegy évesen, két évre a gyermekpszichológus diplomámtól, maroknyi baráttal, egy csonka családdal és állás nélkül totális lúzernek éreztem magamat. Ráadásul a mai akciómmal a nyári programjaimat is elszúrtam, mert az már egyszer biztos hogy nem kerülök a barátaim szeme elé legalább a század végéig. Megmondani a legjobb barátomnak aki hat éves korom óta ismer - sikeres golfbajnok, fél éve együtt jár egy lánnyal aki csodás modell karriert futhat be - hogy szerelmes vagyok belé, életem legnagyobb hibája volt. Cameron először kinevetett mert azt hitte hogy viccelek, aztán pedig a lehető legfinomabban elmondta hogy ő csak húgaként tekint rám...hát elég rosszul esett. Ráadásul megjelent Chloé is a barátnője, és az egész helyzet annyira klisésen ciki lett hogy elrohantam, és meg sem álltam hazáig. Szinte biztos voltam abban hogy nem vagyok hajlandó továbbra is New Yorkban maradni, sőt legszívesebben az országot is elhagynám. Ami azt illeti, sosem voltam még az Államokon túl, pedig a Föld olyan hatalmas és sokszínű. Ha lenne kellő bátorságom..

 

A repülőtér zsúfolásig telve volt utazókkal, mindenki aki a nyarat távol akarta tölteni a forró betontengertől repülőjegyet vett, és elhagyta a Nagy Almát. Magam sem hittem el, hogy én is pont erre készülök, két héttel a félresikerült "szerelmesvagyokbeléd" incidens után, de itt vagyok. A saját útlevelemet szorongatom, a saját repülőjegyemet és kofferemet. Apa szeme büszkén csillog, az öcsém pedig ki se lát a könnyeitől. Miután sikeresen összeszedtem elhullott büszkeségem darabkáit, valami olyat tettem ami talán életem legnagyobb őrültsége. Au pair-nek azaz, bébiszitternek jelentkeztem egész nyárra egy gyönyörű helyre. Először csak dacból tettem, bizonyítani akartam magamnak hogy igenis van bennem bátorság, kalandvágy, és kurázsi de igazából nem gondoltam hogy engem választanak az állásra. Viszont amikor megkaptam a válaszlevelet azzal hogy fel vagyok véve, majdnem lefordultam a székről ijedtemben. Most pedig arra várok hogy felszállhassak a Hawaii-ra tartó gépre. Mondanom sem kell hogy félek a repüléstől, és már egy maréknyi nyugtatót bevettem, érzem hogy hamarosan ki is fog ütni.
Apa magához húzott, és jó erősen amolyan csontropogtatóan megölelt. Eleresztettem néhány könnycseppet, de megígértem magamnak hogy nem fogok sírni.
- Hii-á-nyozni fffogsz! - mormoltam bele a mellkasába, mire még erősebben megszorított.
- Te is nekem vakarcs. Ha bármi van akkor hívj, és én már ott is leszek hogy hazahozzalak! - biztosított vagy tizedjére amikor kibontakoztunk az ölelésből, mire én csak szomorkásan bólintottam.
- Mminden rrendben leesz! - biztosítottam amíg Brant, az öcsémet vontam a karjaimba hogy megöleljem. Igazából fogalmam sem volt arról hogy hogyan fogom túlélni a nyarat, nem tudtam hogy mégis mibe mentem bele és csak remélni tudtam hogy Mr. Bass kedves lesz velem, és előzékeny. Remegő léptekkel indultam el a beszállókapuk felé, nem mertem hátratekinteni mert féltem hogy akkor meggondolom magam, és visszarohanok apuci óvó karjaiba. Az igazság azonban az, hogy nekem már régen egy érett fiatal nőnek kellett volna lennem, és leküzdenem a gyerekes visszamaradottságaimat. Csak remélni tudtam hogy nem behúzott farokkal fogok hazatérni!