Bibury után tudhattam volna, hogy most sem egy kellemes, némi vánszorgással egybekötött, de alapvetően pihenéssel töltött hétvégének nézek elébe, mikor elvállaltam a kísérő szerepét. A csapat kibírhatatlanul hangos, tele éretlen diákokkal, akik jobbnál jobb terveket szövögetnek egymás ellen. A hátsó ülésen lehetőség nyílik mindegyik apró szerencsétlenséget jobban megvizsgálni. Nem is értem igazán, hogy miért van szükségem erre a külföldön töltött -két esztendő- letöltésére. Reménykedek, még az indulás után is, amikor Mr. Earthwile szemrebbenés nélkül sétál ki az ajtón a bejáratnál felhalmozott holmik mellett, csupán puccosan elegáns és nevetségesen kicsi fekete bőröndjét fogva a kezében. Felém se fordítva szúrós tekintetét, miközben én megszakadva próbálom egybetartani a csenevész bandát. Mindezekre fel voltam készülve.

Amire nem vagyok felkészülve, az az aprócska tény, hogy az egyik fiú elkóborolt a szemtanúk szerint. Kénytelen voltam elszakadni a szállástól és a dús lombkoronák alá vetni magam. Mindenhol rovar búg, az ágakat selymesen nyikorgatja a szél, miközben a talpam alatt reccsenek a lehullott gallyak. A fiú kinézetét csak a tanúk elmondása alapján fogom tudni beazonosítani, de való igaz, hogy -bármennyire gyűlölöm is ezt a fiút, amiért megjáratja velem a fél dzsungelt- megértem, hogy nem vágyik erre -vagy akármelyik- a társaságra, egy ennyire lélegzetállító helyen. Azonban a jégbe hűtött modorommal nehezen fogom megértetni vele, hogy átérzem a helyzet súlyosságát, valóban nehezen élem meg az ellenállást.

Ahogy arcomból kihalászom az utolsó hajlékony, erekben gazdag levelet az arcomból, egy aggodalmas pillantást vetek a szikla peremén álló fiúra.  
- Héj! - egész érdekes megfogalmazása annak, hogy „gyere csak ide!”, gondolom magamban, mosolyogva. A fiú nem tűnik nagyon elveszettnek, sőt. Számításba veszem, hogy szándékosan kerülte el a figyelmét, hogy bárkinek jelzésül szolgáljon, miszerint magán kalandra vágyik.
- Nincs ellenemre, ha kóborolnál egy kicsit, de azt nem egyedül kellene tenned. Főleg nem egy... - megdöbbent a szokatlan kép, bár ennek inkább az volt az oka, hogy ha jobban belegondolok, sosem láttam még ennyire elképesztően gyönyörű tájat - ...idegen helyen.- szám sarka ível, ezzel adom a fiú tudtára, hogy a legkevésbé sem neheztelek rá. Jogom se lenne rá, én csak beugrós tanár vagyok, Ő is így gondol rám, mint akinek szavanincs. A srác felé fordulva tartásommal barátságos arckifejezéssel leplezem újabb döbbenetem, hogy a fiú jócskán egy magas velem.

Térdig gázolok a szarkalábban, amikor majdnem hasra esek benne. A fiú nem felel: a szikla peremén áll, lábai szétvetve, és nagyra nyitott, meredt szemmel néz hátra válla felett, majd ismét előre. Mintha rázkódna kissé. Miután nem kapok választ, megvonom a vállam, és az éppen továbbállni készülő fiú után indulok. Távoli hangokat hoz a szél. Az irányra nem figyelek. Úgy vésem be; csak van oka annak, hogy ő baktat elől. Hangos csattanás hasítja fel a tájra ülő némaságot, amit egy éles villanás követ. Most először felnézek. A hajam kócosan mered a négy égtáj felé, a szél még bele is borzol. Lassan végigmérem az eget, ajkaim elnyílnak. Apró kopogások a vállamon, a hajamon, az arcomon. Hullámzik a szélben a lomb-erdő. Esni, zuhogni kezd. A fiú futni kezd -egy nemtörődöm pillantással azért felém fordul, hogy képes vagyok-e szaladni mellette-. Egy lesajnáló pillantás a válasz: nyilvánvalóan. Veszélyes a természetben túlélni egy vihart. A hangjára kapom fel a tekintetem, miközben vontatottan kihúzom a sárból a talpam élét.
- Az megtenné. - figyelem a kis bódét, majd a srácot követően lassan átlépem én is a küszöbét. Egyelőre nem hallani sértett lakókat, nem hallani senkit és semmit. Igazából azt sem tudom hol vagyunk, mobilt nem is hoztam magammal. A nyugodt éghajlat alatt könnyedén megtaláltam a fiút. Zavartan fordulok körbe, de nem találok arra utaló jeleket, hogy laknának a házban. - Jól vagy? - kérdőn pillantok rá, végiggördül egy esőcsepp az arcán, majd még egy. Mintha ezt észre sem venném elfordulok. - Megvárjuk, amíg eláll, utána visszamegyünk a táborba. - karjaim összefonva magam előtt az ablakhoz lépek. Az ajtó nyikorogva adja meg magát a húzatnak, hol bevágva magát, mint egy sértődött gyermek, hol kiállva, mint egy lázadó. Utána kapok és becsukom azt, így megteremtve közöttünk a némaságot.

Figyelemmel kísérem a fiú cselekvéssorát, miközben meghúzom magam közvetlen az ablak előtt. Tizenöt másodperce benn tartom a levegőt, felmerült a kérdés, vajon hogy fér egyáltalán ennyi levegő a tüdőmben? Elmés játék. Éles csattanás zavarja fel elmélkedésem, mikor a srác elhajít egy fadarabot. Összerándulok tőle. Végül lemondóan mellém heveredik és megpróbálja elütni az időt, méghozzá velem.
- Nem volt más választásom, kell a papíromhoz. - vonok vállat lazán, beletörődően. Észlelem, hogy a fiú mellettem valóssággal megfagy, az én feladatom lenne az alapvető szükségletei megteremtése, de a helyzet az, hogy jelenszituációban tehetetlenek vagyunk. Én is. Újabb kérdés.
- Honolulu, Hawaii. Biztos hallottál róla. - barátságosan rámosolygok, miközben ujjaimmal babrálok. Egész aranyosnak találom, sőt igazán közvetlen is velem.
Újabb kérdés, amire elnyíló ajkakkal felnevetek halkan.
- Köteles vagyok másfél évet itt tölteni. - aprót bólintok, de csak alig észrevehetően. És újabb kérdés, ami hirtelen légszomjra kényszerít.
- Nem, dehogy. Nem szeretném, hogy megfázz. - mondom halkan, majd elfordítom a tekintetem. Sem őt, sem magam nem hoznám kellemetlen helyzetbe. Tekintetemmel körbe futom a házat, hogy akad-e valami plédszerű, amit ráteríthetek, mikor újabb kérdéssel fordul hozzám. Pár másodperc kell, hogy feldolgozzam a kérést, de természetesen azonnal felegyenesedek és szembe lépek vele. Egy magas velem, hogy lehet?
- Persze. -megfogom a pólója szegélyét és lassan, húzni kezdem a feje irányába. Rendkívül tapad a nedves bőréhez, de sikerül lehámoznom róla. Az erőlködés miatt kissé megbillen a lábam, de talpon maradok. A levetett ruhaneműt a kezembe tartom.
- Nem fogsz így megfázni? - kérdezem halkan és igyekszem nem végig szántani rajta tekintetem.

Kezd lemenni a nap, és az ingem még mindig nyirkosan tapad a mellkasomhoz. Fázok. Fáradt vagyok. Fáj a lábam, ahol a nedves anyag kidörzsölte. Mégis hálás vagyok a fiúnak, amiért szóval tart. Kevésbé koncentrálok az eset hátrányaira. Megkér, hogy hámozzam le róla a pólóját, amiben készségesen segítek. Kezembe marad a nedves anyag, amit alaposan körbe tapogatok, hogy kinyomkodhassam belőle a vizet.
- Igen, jobb. Azt bánom, hogy nem tudunk tüzet rakni. - pillantok el a vállam felett. Nyugtalanít ez a kényszerállapot. Ugyanolyan meghűlése lesz, mintha rajta maradt volna a kék anyag. Kihúzza ujjaim közül, majd egy halovány mosollyal lépek hátrébb. Szemeim sebesen kutatnak valami meleg után. Hirtelen kérdéssel lép elém, mire elnyílnak ajkaim és döbbenten reagálok.
- De, igen. Fázom. - láthatóan vacogok, de már csak erényből sem vetkőznék le egy diákom előtt. Zavartan pillantok le, majd el. Rá sem tudok nézni, de az is kínos pillanatot eredményez, ha elfordítom a tekintetem, hisz leleplezem zavarom. Kérdőn fordítom felé arcom, mikor újra szavalni kezd. Alig  levegővétel távolságnyira áll meg előttem. Ajkait hirtelen enyémekre tapasztja, és minden vér a lábaimból kiáramlik, mintha a víz is kicsapna egy pillanatra. Mellkasára tapasztom tenyereim az ijedtség és a bizonytalanság árnyalatában pompázó tekintettel, majd engedelmesen hagyom, hogy lehúzza a blézerem. Megadja magát a gravitációnak és vízszintesbe helyezkedik, közben kényelmesen, csendesen irányítva engem is. Ellenkeznem kellene, el kéne löknöm, de több oka is van, hogy nem teszem. Rettentően megdermedtek a tagjaim és ha másért nem is, a melege miatt kihasználom, hogy hozzá simulhatok. A másik hátulütője, hogy régóta nem volt fizikai kontaktusban részem és bár nem tölt el büszkeséggel, hogy egy ennyivel fiatalabb fiú karjaiba fekszem épp, jól esnek simításai, az ajkai. Így leszünk egymás sötét foltjai.