Lassan, szinte minden egyes lépésemet megfontolva haladok a kávézó felé. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy megfelelő lelkiállapotban vagyok ahhoz, hogy találkozzak Olinával, de a szavamat azt állom. Megpróbáltam a tőlem telhető legnormálisabban felöltözni, de ez nagyobb kihívás, mint elsőre hittem. Azon igen minimális számú hölgyet, akikkel kapcsolatban voltam, egyszer sem láttam a szakítás után. Ő lesz a kivétel az életemben ez alól. Én megpróbáltam őt nem tönkretenni, de teljesen hiába. Elképzelésem sincs, hogy hányadán állhat velem. Meg akar-e ölni? Rettegve néz majd-e rám? Megremegek, mintha hideg szél fújna, pedig hosszú ujjú ingben állom a Hawaii hőséget. Nem merek belegondolni, hogy öt lépés múlva mi vár rám. Olina Haoa, az hétszentség... Elnyomom a cigarettám csikkjét a kávézó előtti hamutálban és kissé vonakodva lépek be az ajtón. Nem nehéz őt kiszúrni. Az egyetlen olyan vörös hajú nő a helyen, akinek a kobakján megakad a tekintetem. Így is vettem észre őt először. Még némileg viaskodva magammal lépek oda az asztalhoz és egy harmatgyenge félmosolyt villantok rá. - Szia. Remélem nem vártál rám túl sokat. - majd kicsit gépiesen leülök a pincér émelyítően erőltetett mosolyára szinte automatikusan rendelek egy kávét, meg egy skót whiskyt. - Hogy vagy? Hogy van Kevin? - teszem fel a kérdéseket, amivel kicsit mutathatom a javulásomat. Dr. Kashnikova sokat tett értem az elmúlt időben, hogy legalább egy épkézláb párbeszédet tudjak indítani. Noha nem vagyok oda a bájcsevelyért.
Duzzogva vonulok be az ajtón, szokásom szerint ügyet sem vetve a rám révedő vegyes tekintetekre. Erre már fel vagyok készülve. Letelepedek egy nem túl feltűnő, de látótávolságon belül lévő helyre, a pulthoz egészen közel. Néhány perc nyugalomban reménykedem, ám illúzióim hamar szertefoszlanak, mert folytatom a végtelenbe nyúló következtetéseim. 'Mi lesz, ha...' Összeszorul a szívem a gondolatra, valójában mennyire magányos és kirekesztett életet éltem vele, és élt ő velem. A tekintetem erővel elfordítom az éles csattanással nyíló ajtóról, háborgó lelkem egy jéghideg whiskey-vel próbálom megnyugtatni, miközben a kávé ízére szomjazom. Frusztráltan fújok egyet, és elfordítom a fejem, mintha a várt személyt keresné a tekintetem. A pincér zavartan fogadja kérésem, mintha sosem hallott volna még erről az igen kellemes társításról, figyelmem azonban nem kerülheti el egy olyan apró fiziológiai jel, mint a fokozott nyáltermelés miatt gyakoribb nyelési reflex, amit az ádámcsutka nehéz emelkedése-süllyedése kísér meglehetősen árulkodóan. Nem tudná leplezni, hogy ő maga is szomjúságot érez. Nagy nehezen azért rendbe szedem rakoncátlanul hullámzó arcvonásaim, hiába fogom magam vissza. Fölényesen forgatom a szemeim, s szemlátomást megakad tekintetem egy ismerős, fáradt arcvonásokkal teli, lassan közeledő személy íriszein. Elnyíló ajkakkal követem végig az útját és fizikálisan összehúzom magam, ahogy hangját újra visszhangozni hallom fejembe. - Szia, nem. Alig pár perce vagyok itt. - sztoikus nyugalommal szemlélem őt, miközben halovány mosoly fészkeli magát arcomra, ahogy rendelését meghallom. A pincér gyanakvóan pillant rám, de sarkon fordul, - mit sem törődve az ismerős párosítással. Őszinte csodálattal tölt el, hogy képes velem ilyen hangnemben társalogni, akkor is, ha ez csupán a kezdet. - Kevin, nem viseli jól a történteket. De bizonyára értesültél róla. - az ujjaim feszülten babrálnak a combom felett és minden kis rezdülés bejárja a testem. A szöveteken át eljut a szervekig és tüdőmben játszok a bent tartott levegővel, hogy az végül megsimogathassa a csontjaim. - És te? Jól vagy? - sietősen kérdezem torkom köszörülve, miközben újabb korty után nyúlok.
Valahová fel kell vésnem magamnak, hogy az emberekből milyen reakciókat váltok ki. Nagyon sokszor esik a kellemetlen feliratú serpenyőjébe a képzeletbeli mérlegnek. Már régen nem reménykedem a változásban. Egyszer volt valaki aki adott nekem egy doboz sötétséget és mire felfogtam, hogy mit is kaptam, magam is azzá váltam. Szóljon mellettem az érv, hogy keservesen megbántam. Nem érdemeltem meg őt sem, csak ártottam neki. Sok seb maradt nyitva és vérzett. Tényeg csak annyit tudok remélni, hogy a megbocsájtás egy apró darabkáját megkaphatom tőle. Hasonlóan idegesnek tűnik, mint én magam vagyok. Nem tudom eldönteni, hogy ez jó jel vagy rossz ebben az esetben. De nem pszichoanalizálhatok mindent, hiába hajt engem teljes erővel a kényszer. Csak egy kicsit le tudjam győzni. Csak tudjunk normálisan beszélgetni, anélkül, hogy elszakadna bennem valami. Bár ő is kimondottan feszültnek tűnik. Nem kerüli el a figyelmem az a neurotikus kis rezzenés, amivel a hangom fogadja. Mintha még mindig a színtiszta sötétséggel kellene magát beburkolnia... Nem hibáztatom. Az én bűnöm. Egyedül az enyém. - Eltévedtem. - vallom be apró kis kuncogásszerű hanggal kísérve. Nyomorult az irányérzékem. Kivéve, ha időkiesésem van, mert akkor többszáz kilométereket tudok közlekedni emlék nélkül. A pincér pillantására tudom, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket hordunk még magunkkal. Apróságok, de hasznosak. A whiskávé kombináció például. Látom rajta egy pillanatra, hogy egy fény gyúlik a tekintetében a szánalmas kis kísérletemre, miszerint én el tudok játszani egy embert. A szavaira viszont érzem a keserű ízt a számban és a mellkasomban egy szorítást. - Igen, hallottam. Őszintén sajnálom. - a tekintetem leemelem róla egy kicsit. Tényleg részvétet érzek az ő irányába és Kevin felé is. Nagyon nehéz időszakon mehetnek keresztül. - Ha bármiben tudok segíteni, csak szólj. Nem automatikus felajánlás, nekem ilyenjeim nincsenek talonban. Csak... nem akarom, hogy szenvednie kelljen, én pedig jóvá akarok tenni dolgokat. - Köszönöm, jobban. Új állás, új terapeuta... Mondhatjuk, hogy elkezdtem gyógyulni. - erőltetek magamra egy mosolyt, majd biccentek a pincérnek, ahogy kihozza a rendelésem és belekortyolok a whiskybe.
Csak a bordákra tudok gondolni. Ijesztőek. Alistair a legijesztőbb dolog, ami valaha történt velem. Másképp ijesztő, mint a sötétség, ami furcsa formákat kölcsönöz a tárgyaknak, naggyá és rémisztővé teszi őket. Fogakat rajzol a komódfióknak, és vérfoltokat fest a függönyre. Nem, Alistair más. Vele a séta a múltban, olyan mint egy csillagjárás. Körbe nézek és nincs semmi, csak ő és én. Ott egy mosoly az arcomon, ahogy éppen sokatmondó pillantással tekintek rá, közös a jövőnk. Jobban ragyogok, mint valaha. Esőcseppek kopognak a vállain, mintha remegne a föld. Bele a naplementébe, mintha nem lehetne veszítenivalónk. Kitartóan szívja be az emlékmás a levegőt, miközben homlokát arcperemének dönti. Meg jelenik: épp csak megrándul az arcom, mielőtt végleg visszarendezném vonásaim szokásos sztoikus maszkom mögé. Mintha még a dús, pult fölé festett rózsák is nagyokat sóhajtva hervadoznának a porcelán étkészlet arany szélére hajolva. Jeges pillantással nyugtázom, amikor egy-egy újabb vendég emelkedik fel közülünk a székéről, hogy eliszkoljon a felnőttek tekintetének sugarán kívülre. A tartásom is magabiztosabb, stabilabb lett, míg ő mintha csak még vékonyabbá, törékenyebbé vált volna. Ekkor döbbenek rá, hogy hirtelen nagyon különbözőek lettünk. Mindig azok voltunk. Ámítottam magam az ellenkezőjével. - Kár lett volna. - feleltem különösebb következetesség nélkül. Egy pillanatra elfog a késztetés, hogy közelebb húzódjak, átöleljem, és kiszedjem belőle, mi volt ez az egész, de tapasztalatból tudom, hogy annál jobban magába zárkózik, minél inkább igyekszik közel férkőzni hozzá az ember. A pincér elárulja jól féltett titkom, így lesütve szemeim az asztalperemén játszok tekintetemmel. Örömtelien fogadom, hogy próbál kommunikálni velem. Nem menekül el. Nem vág hozzám semmit. Csak kérdez. Szemlátomást azt fontolgatom, hogy megosszam vele a nyomaszó gondokat, de valami visszatart tőle. Akár komikusnak is tűnhetek ahogy a komoly kifejezés kiül keskeny arcomra, ha nem sütne róla az őszinte gyötrődés. Jobb túlesni rajta. - Köszönöm. - örökre kitörölhetném a képét annak a nyomorúságos lidércnek, mintha újabb változókat hozott volna magával. Melegséget érzek a mellkasomban, a megnyugvás lehet talán. - Kedves tőled. - Kétlem, hogy bármiben segíteni tudna. És ez nem a személyisége foltja. A szituáció, ami Kevin és köztem van. Egy soha -talán- meg nem oldható kapcsolatot eredményez. És mindemellett természetesen, sosem rántanám vissza a múltba. Én oda tartozom. - Ennek őszintén örülök. - emlékszem, a gondolat, hogy Alistair állapota mennyire súlyosnak bizonyult, fizikailag is beteggé tett. Napokig egy falat étel sem ment le a torkomon, és éjszakába nyúlóan zokogtam a szobámban, csak hajnal felé találva némi enyhülést két nyomás között. Oldalra döntöm fejem, és elmosolyodok, azzal a különös, mindentudó mosollyal. Hirtelen aprónak érzem magam. Jóleső érzéssel tölt el figyelni, ahogy ennyire stabilan van. - Hol dolgozol? - kérdezem már játszi könnyedséggel, miközben italom után nyúlok gépiesen.
Az emlékeim nem teljesen pontosak. Nagyon zavaros volt az elmém. Törött teáscsésze voltam, ami próbálta a szebbik oldalát mutatni egy gyönyörű csésze mellett. Mégis mikor elüldöztem a szépségét és a fényét az életemből, nem tanultam a korábbi baromságaimból. De nem akartam sosem, hogy megtudja, hogy két héttel azután, hogy hazatértem Skóciába, majdnem ugyanennyi ideig voltam gépeken. Nem sikerült. Akkor sem. Emlékszem pár álmomra a sötét mélységből. Ő egy téli esten ültt a szobámban és egy gyertya fénye mellett nézte, ahogy szakad a hó rendületlenül. Én pedig csak álltam az ajtófélfának dőlve és csodáltam. De akkorra már elvesztettem. Mindig is volt benne valami, amivel megállíthatott volna egy kést is a levegőben. Az a mérhetelen elegancia és nőiesség, amit áraszt magából. Tekintélyt parancsoló és erős. Én pedig messze nem vagyok sem tekintélyes, sem erős. Hozzá képest egy üres héj vagyok. Szokás szerint. - Rossz pénz nem vész el. - billentem félre a fejemet kicsit, ahogy fürkészem. Próbáljuk meg azt, hogy normálisnak tettetem magam. Nem akarom terhelni. Túl sokat ártottam neki akkor és nem fogok megint sérülést hagyni magam után azért mert egy barom vagyok néha. De halványan megmosolygom a zavarát. Igazán fölösleges, hiszen ez egy olyan szokás, amit nem jó eldobni. Látom rajta, hogy marják a kételyek. Nem fogom megnehezíteni a dolgát, a legjobb formáim egyikében kell maradnom. Egyenletes hangerő és szabályos hanglejtés. Most nem fenyeget semmilyen akut neurózis. Kicsit ideges vagyok, de ez nem patológiai jellegű idegesség. Aggodalmasan fürkészem a vonásait. Csak biccentek egyet lesütött tekintettel a szavaira. Kicsikartam magamból az elhatározott dolgot. Egy kővel könnyebb a lelkem. De sajnos vannak harcok, amiket nem vívhatunk meg egymás helyett. Kevinnek és neki kell közös nevezőre jutni. Nem hiszem, hogy egy puffer most hasznos lenne közéjük. - Igyekszem. - erősítem meg a szavaimat. Tönkretettem és ez alól nincs feloldozásom. Én téveszméktől és epilepsziás rohamoktól sújtva kínlódtam, míg őt az én állapotom küldte padlóra. Abban a pár tiszta pillanatomban hiába öleltem, ő gyenge volt és esendő. Nálam is esendőbb talán. Viszonozom a mosolyát. - FBI. - jelentőségteljesen mondom ki. Elvégre, sikerült. - Különleges ügynök vagyok és oktató. Néha még terepre is kiengednek, de csak apránként. Hátha nem hozok magammal semmit a sötétségből. Kortyolok még egyet. Tudjuk, hogy mit tesz velem a terepmunka és csínján kell vele bánnom. Akinek az a hivatása, hogy gyilkosok elméjével próbál gondolkodni, az igen színes dolgokat tud maga után vonzani. - Mi újság a parkban? - hasonlóan könnyedén kérdezek, ahogy ő is. Lehet belejövök ebbe.
Minden valaha tett ígéretünknek vége. Valami fáj. Az emlékek ostorozzák elmém, a várakozás veszélyes játék. Egy ér lüktetése üli meg a termet, ahogy fellobban bennem a törés. Hosszú napokon át lehunyt szemem mögül nem láttam mást, csak a tekintetét, ahogy sokatmondóan pillant végig rajtam. Túl sokáig időztem szeme tüzénél, hagytam, hogy elvakítson. Néztem, ahogy a vég az, ahonnan indulunk. Az első pillanattól kezdve éreztük, hogy a kapcsolatunkban túl sok a démon, mégis hagytuk, hogy felül kerekedjenek rajtunk. Az utolsó harc botrányosan csendesen végződött. Néhány percig csendben ücsörögtem az ágya szélén, majd amikor sípoló lélegzetvételének ritmusa hírül adta, hogy elaludt, felemelkedtem. Megkönnyebbülésemre nem kellett sokáig bolyonganom a lidérces utcákon: Sarah - akiről több említést nem teszek- épp felém igyekezett, ahogy kiléptem az ajtón. Az addig magamra erőltetett felnőttes tartás ekkor végleg megroppant: a karjaiba vetettem magam, és kétségbeesetten sírva fakadtam, miközben egyre azt ismételgettem, hogy ki kell ebből az állapotból hoznunk, ki kell ebből az állapotból hoznunk. Bágyadt mosoly jelenik meg arcomon, amit nem sokkal korábban az ő ajkain láttam. Ez rossz érzéssel tölt el, mert fogalmam sem volt a jelentéséről. Kell hogy legyen valami, van itt valami, gondolom, amihez nem érek fel. Valami, ami akkor még láthatatlan volt számomra, és aminek csak a nyomasztó jelenlétét érzem. Oly régen volt már az utolsó. Mint két ragadozó a sövény mögül, így méregetjük egymást. Meglapulva, csendesen, türelmesen. Keserűen vádlom magam, és sajnos nem teljesen alaptalanul, hisz kétségtelen, hogy talán a megfelelő kúrával jobbra fordíthattuk volna az állapotát. Nem tudom. Nem diagnosztizáltam őt, soha. Én más célból voltam mellette. Ahogy lesüti szemeit elutasító válaszom követően úrrá lesz rajtam a bűntudat, megint. Nézem az arcát, amely nyugodt, utolsó mosolyának sejtelmével az ajkain. Sokáig nézem a haját, amelyet sosem volt bátorságom megérinteni, és most már mindörökre lefogta kezem az a lelkünk legmélyéről jövő tilalom, amely nem engedi, hogy megzavarjuk egymás nyugalmát. Végül nézem a kezét, és ekkor elvonom tekintetem. - Igen. - szótlan elszántsággal tűröm a fájdalmat, annak az egy szónak a hallatán és többre nem is futja tőlem. Bár valóban szemlátomást egészségesebbnek tűnik, a törött oldalát nem rejtheti el előlem. És ez feszíti mellkasom. Viszonozott mosolyára csak még erőteljesebben ívelem ajkaim vonalát. És figyelmesen hallgatom szavait. De ahogy szavalásának vége szakad, az utolsó szótól különös borzongás kerít hatalmába és nyugtalan fészkelődésbe kezdek. - Jó. - a pohár élén táncolnak ujjaim - Jól hangzik, jól jártak veled. - milyen sok jó dolog történik egy ilyen alkalommal. Tehát örömteli a viszontlátás. Kérdőn pillantok fel, majd hagyom a gondolatokat rendeződni a fejembe. - Volt egy kisebb visszaesés az utóbbi hetekben, túl sok a felújítás. - vonok vállat sokatmondóan - De már stabilan fogadjuk az érdeklődőket és többnyire minden nap tele vagyunk. - halovány mosoly éktelenkedik arcomon, miközben először próbálom állni tekintetét. Meglepően jól.
Egy részem szerint a legjobb és a legrosszabb dolog is ami eddig az ő. Színtiszta fény volt ő, ragyogás, ami kitöltötte az elmém és elcsendesítette a démonokat belül. De megszokták a szemeik a fényt és újra felszínre törtek. Erőre kapva, gyötrően és erősen. Pedig ő lehetett volna minden. Lehetett volna... Ha a sors nem ilyen kegyetlen. A vége csendes volt, mint a lopakodó halál. Emlékszem mit álmodtam azon az éjszakán. Háttal lebegtem egy vérrel teli tóban, aminek a partjáról Graham mosolygott rám, a túloldalon pedig Olina nézett engem üres, még érezhetően fájdalmas tekintettel. Én pedig nemes egyszerűséggel alámerültem a tóba. Hogy körül vegyenek az arcai azoknak, akinek a halálát próbáltam egykoron felderíteni. Belenéztem a sötétségbe és egy súlyos zsákkal tértem vissza, amit nem tudtam egyedül elbírni. A mosolya tükörképe az enyémnek, ami egy ismerős látvány, mégis oly' aggasztó. Sok idő telt el, sok minden történt mindkettőnkkel. A felszínt megkaparhatjuk talán. De ez is erősen kérdéses és kételyeket vet fel. Nem bolygatnám meg azt a darázsfészket, amihez lassan sétálunk vissza az elménkben. Én voltam a hülye, hogy nem kerestem másik kezelőorvost időben. Valakit, aki ténylegesen tudott volna segíteni rajtam. Talán nem emésztene folyamatosan a bűntudat amiatt, hogy mennyire elbántam vele lelkileg a saját bajaim miatt. Ma már nem vetíteném másra azokat. Soha többé. A haja színe, ahogy rávetődnek a kívülről beszűrődő napfény sugarai, szinte meditatív hatással vannak az elmémre. Emlékszem, mikor éjszakánként nem tudtam aludni és csak óvatosan játszottam a tincseivel. Öt percen belül álomra szenderültem mindig. Már csak az emléke maradt meg a tincsei puhaságának. Látom miként fészkelődik arra az egy szóra. Hiába alakulok végre a jó irányba, az az egy szó az, amivel meg lehet engem ragadni és átlényegíteni teljesen, mindig, örökre. Mert nem csak akkor van sötétség, mikor az ember leoltja a villanyt... - Remélem ők is így gondolják. - szusszanok egyet nevetősen. - Ha az új terápia és terapeuta is beválik, akkor... újra része lehetek a társadalomnak. - szorítom össze az ajkaim, noha mosolyogni próbáltam. Nehéz elképzelni magam, mint a világ része és nem egy külön mozgó, elzárkózott valami. - Gondoltam rá, hogy elmegyek valamelyik körülnézni mi változott. Amióta visszaköltöztem még nem jártam arra. De biztos vagyok benne, hogy csodákat tettél, ahogy szoktál. - ugyanolyan elszánt kis mosollyal nézek vele farkasszemet. Teljes tudatában annak, hogy egykoron milyen hatalommal bírt felettem ez és mennyire nem tudtam tartani a szemkontaktust.
Abban az időszakban, mikor megismertem őt különösképpen egyedül voltam. Összetörve. Azt gondoltam nem leszek képes többé érezni, senki iránt. Talán komolyan is gondoltam, nem értem, miért féltem, hogy megsért, ha kimondja: azt gondolta, képtelen vagyok bármiféle érzelemre. Valóban az voltam, úgy általában. Ő volt az egyetlen rikító, égbe kiáltó kivétel. Az egyetlen szégyenletes bizonyítéka annak, hogy nem vagyok gép... Bár az lennék. Nem vagyok aszexuális. Nem vagyok egy nem nélküli, éteri lény, angyal, vagy bármi hasonló. Észre kellett volna vennie, ha egy kicsit is használja a megfigyelőképességét. Látnia kellett volna, hogy ő volt a mindenem. A minden... Talán én sem adtam egyértelmű jelzéseket. Fogalmam sincs, mi számít egyértelmű jelzésnek, bármi, ami eszembe jut, nevetségesnek tűnik. Karikatúra szerűnek. Düh. És most elfordítom a fejem, hogy ne lássa az arcom, amikor magamban újra lejátszom. Halkan. Nesztelen léptem mellé. Végigsimítottam az arcán, meleg volt a tenyere, és én visszatartottam a lélegzetem. A testem lassan felengedett, viszonozta az érintésem. Felborzoltam a tarkóján a rövidebb, puha hajszálakat. Hirtelen nevethetnékem támadt, azt hittem, tényleg a saját határaimon táncolok. Amitől annyira rettegtem, olyan könnyedén megtettem akkor. Vele. Egészen más típusú feszültség lesz úrrá rajtam, nem a kellemetlen fajta. Örülök, hogy jól van. Örülök, hogy épp. Örülök, hogy látom. Újra látom. Újra jól látom. A kettőnk története talán nem végződött jól, de egy részem mindig szeretni fogja őt. Akkor is, ha mélyen, eltemetve. Sosem felejtem el azt, amit ő jelentett nekem. Amivé ő vált. Vitába kellene szállnom mentális énemmel. Az első alkalommal is megértettem, mi értelme ismételgetni? Miért ismételnek bármit is az emberek? Az ismétlés felesleges. Unalmas. De akkor is különleges. Oh. Egy mantra. Saját magamnak ismétlem. Szükségem van rá. Mit ismételgetünk? Amit félünk, hogy elfelejtünk, ami bármelyik pillanatban könnyedén kirepülhet a fejünkből, mint ha ott sem lett volna. - Minden bizonnyal. - zavarba ejtő, hihetetlen és őszinte válasz - Mindig is a részese voltál, ez alól még te sem lehetsz kivétel. - csipogom, miközben nyugtató szándékkal átkarolom mutató ujjammal a csésze fülét és ajkaimhoz emelve, újra kortyolok. Szükségem van rá. Az egyik adalékra valamivel jobban. Kérdőn pillantok rá, mikor azt mondja gondolt rá, hogy ellátogat. Nem tudom, hogyan fogadtam volna... Csodákat. Téged mégsem tudtalak megmenteni. Hol itt a csoda? - Oh. - zavartan lepillantok, majd leplezem reszketésem és állom tekintetét - Bármikor, örömmel látlak. Van egy különleges része. Nem láthatja minden vendég, csak az ott dolgozók. Biztonsági okokból épült. Egy hengert képzelj el, ami összeköti a két vezértornyot. Üvegből készült, fölül-alul fém. Onnan igazán gyönyörű a kilátás. Felvinnélek. Szerintem tetszene. - halovány mosoly kúszik arcomra. Talán ahhoz lehet valami köze, hogy ő volt az első, aki hosszútávon el tudott viselni. Most, hogy így egymásra révedünk rádöbbenek, hogy a szavak mennyire kifejezéstelen formaságok, amikkel csupán csak udvariaskodunk. Pedig mennyi mindent szeretnék neked mondani... - Jól nézel ki. - Nem kérdés, nem várok választ. Őszinte, sokkal egyszerűbb megnyilvánulása az egyik ki nem mondható dolognak.
