Nem könnyű bajkeverőnek lenni.
Oké, ez most nagyon úgy hangzott, mintha én lennék a rossz gyerek, valami elcsépelt filmből, amiben kémgyerekek ugrálnak háztetőről háztetőre, hogy megmentsék egy kisfiú karácsonyát. Egyébként, furcsa, és tökéletesen nem ideillő gondolat, hogy én még sosem láttam havat. Vissza a bajkeverésre, meg arra, hogy nem könnyű, tényleg mertem remélni, hogy ezúttal is a legközelebbi őrsön kötök ki. Még azért is imádkoztam a nem létező istenemhez - vagy isteneimhez... vajon az én nem létező vallásom monoteista vagy politeista?? -, hogy ne az a fura, Lorena nevű nő jelenjen meg, akihez egyszer kiszállítottam egy rántott halat, és azóta azt hiszi jobbá teheti a világot azzal, ha folyamatosan megpróbál kimenteni a börtönből. Hanem a nagybátyám, Frank (csak nekem tűnt fel, hogy valamiért minden nagybácsinak Frank a neve?). Már két hónapja nem láttam, pedig vájják ki a jobb szememet, ha én nem próbálkoztam előcsalogatni őt a Tartarosz legmélyebb bugyraiból, hogy több pénzt kunyeráljak, ha már nem hajlandó papíron kívül is a gyámomként viselkedni, és néha kimosni a bugyijaimat, vagy hazahozni egy vekni kenyeret. Az elmúlt két hónapban háromszor kerültem kiskorúak börtönébe, ahonnan mindig ez az ismeretlen nő hozott ki. Másodszorra gyanút fogtam, hogy talán Frank az, csak átműttette magát nővé. De aztán realizáltam, hogy egy kis nyisszantás itt, meg egy kis felvarrás ott nem fog bombanőt varázsolni Frankből, akkor sem, ha azt akarom hogy ez mégis lehetséges legyen, mert életem végéig jóízűen szeretnék kacagni rajta. Nem, Frank nem lett bombanő, de lassan én sem lehetek ennél csóróbb, szóval tényleg elő kell őt kerítenem. A mai kísérlet is ezzel a céllal kezdett megszületni a fejemben. A baj csak az, hogy én katona vagyok, nem hadvezér. Mindig Arden találja ki a tervet, és azok mindig úgy sülnek el, ahogy azoknak el kell sülniük. Csak a Lorena nevű nővel nem számoltunk eddig. De most, hogy ő is része a sakkfiguráknak, Arden megkért, hogy várjak még pár napot, amíg kitalál valamit, hogyan tarthatnánk távol a szőkeséget a fiatalkorúak börtönétől, meg tőlem, meg úgy mindentől, aminek köze van a létezésemhez. Én viszont nem akartam várni, mert egyszerűen nincs már időm várakozni. Így is tökre le vagyok égve, a munkahelyemen csökkentették a fizetésem (mert elvileg éles a nyelvem, de szerintem csak annyi a baja a Sötét Nagyúrnak, hogy próbálom felvilágosítani a fizetett szabadság értelméről, mert most épp szabin vagyok, és mégis minden nap behív hogy "besegítsek"), az előző havi fizetésemből pedig kifizettem a számlákat, és vettem jegyet egy koncertre, amit egyébként rettentően várok, de szerintem kénytelen leszek eladni, mert nincs pénzem kajára, és tegnap este egy zsömlét vacsoráztam. Ilyenkor hol a fenében van az a klisénevű faszfej nagybátyám? Miért elérhetetlen? Olyan kétségbeesetten próbáltam megoldani a problémát, hogy amikor matekórán a tanár felszólított, egyszerűen felálltam, és annyit mondtam:
- Csessze meg! - Nem, nem vagyok teljesen hülye. Tisztában vagyok vele, hogy a csessze meg nem juttat kiskorúak börtönébe. De amikor az igazgató azt mondta:
- Sajnáljuk Miss Vang, de be kell hívnunk a szüleit, hogy elbe... - Ekkor abbahagyta, és úgy pislogott rám, mintha valami marslakócska lennék. Megvakarta a bal szemöldökét, és folytatta. - Bocsánat, Miss Vang...
- Semmi, semmi baj Uram. Szóval a gyámomat. A nagybátyámat, behívják... beszélgetni? - Szerintem én vagyok az egyetlen diák a világon, aki ujjongva, "Deres"-t kiáltva pattan fel az igazgatói iroda vallatószékéről, amikor közlik vele, hogy be kell hívni a gyámját egy kis elbeszélgetésre. Ez egy ilyen rothadó világ. - Köszönöm, köszönöm Uram!! - Nem vetemedtem olyan megalázó dolgokra, mint például az igazgató cipőorrának csókolgatása, de úgy ráztam vele kezet, mintha legalábbis orvosi diplomát nyomott volna a kezembe, egy Oscar-díjjal, amit egymillió dollár készpénzbe csomagoltak. Győzelemittas mosollyal lépdeltem ki a tanáriból, amikor utánam szóltak, hogy ne felejtsek el megjelenni ma délután a biológia szertár előtt, délután öt órakor - ez éppen egy órával a munkaidőm kezdete után van, de nem baj, maximum a mai napon nem tudok bemenni "besegíteni", hanem kiélvezhetem a fizetett szabadságomat egy biológia szertárban. Lassan kezdek bizonytalan lenni abban, hogy mikor vagyok cinikus és mikor nem. Tényleg, tényleg fogalmam sincsen, hogy "besegítenék" szívesebben, vagy a "büntetésemet" tölteném le a szertárban. Nincsenek jó választási lehetőségeim, és ilyenkor kicsit megvisel ez az élet dolog.
Pontban öt órakor megjelenek a szertár folyosóján, mert egy királynő sosem késik, mindenki más érkezik túl korán. Én pedig sajnos nem vagyok királynő (maximum koronázatlan, mégpedig a tacco evésben), szóval nem kések egy tized másodpercet sem.
- Ki a szerencsés nyertes, aki velem együtt kereshet fonnyadt, ezeréves békalábakat Pandora szelencéjében? - dugom ki a fejemet a folyosóra, és egy ismerős szempár pillant vissza rám. Óvatosan elmosolyodok, és a szertárajtó felé sétálok. - Hero... Szia! - intek egyet, aztán a hátam mögött összekulcsolom a kezemet, és kissé instabilan, de megállok mellette. - A Gondnok bácsi járt már itt, és esetleg odaadta a kulcsokat, vagy megint ő a királynő, és mi érkeztünk túl korán? - érdeklődöm meg, mert eddig még sosem beszélgettem Heroval iskolán kívül - bár fizikailag most is iskolán belül vagyunk - és még mindig jobb hülyeségeket kérdezni, mint csöndben ácsorogni.

Most, hogy itt ácsorgok előtte, rádöbbenek, hogy mennyire nem ismerem pár osztálytársamat. Persze nem azt mondom, hogy lassan minden zsebemben van egy barátom, és mégis milyen furcsa, hogy az osztálytársaim háromnegyedével csak köszönőviszonyban vagyok, mert egyáltalán nem ez az igazság, nem vagyok felszerelkezve milliónyi követővel, akik hűséges barát módjára lájkolják a profilképemet, meg az instagramra feltöltött képeimet. De azért egy-kettő van, akik velem mulattak a tengerparton pár hónappal ezelőtt a szülinapomon, vagy akikkel együtt szoktam ebédelni a menzán, ha éppen nem egyedül ücsörgök, és próbálom megérteni a kémiát (kevés sikerrel, amúgy). Az osztálytársaimmal csak órán ülök együtt, tesiórán közösen szenvedünk, és néha, nagyon néha én írom ki a matek lecke megoldását a facebook csoportunkba. Ennek ellenére sosem teszek fel magamnak olyan kérdéseket, hogy: vajon miért nem az osztálytársaimmal töltöm gimis éveim napjait? Vajon kedvelnek egyáltalán engemet? Nem teszek fel olyan kérdéseket, amire nem akarom tudni a választ, vagy már rég tudom. Az utóbbi a nem-akarom-tudni kategóriába tartozik, az előbbi pedig a már-rég-tudomba. Nem szoktam pénzzel megtöltött kádakba ugrálni, mint Dagobert bácsi (bár az egyik Family Guy részben Peter kipróbálta, és minden csontját összetörte a fémpénzen, szóval nagyon nem is hiányzik az életemből ez a tevékenység), és Frank pedig sosincs jótékony kedvében (szerinte hálásnak kellene lennem, amiért nem hagyott nevelőintézetben, és csöndben kéne maradnom). Az osztálykirándulásokat egytől egyig kihagytam, nyári táborba sem mentem soha, és ha hiszitek, ha nem - bármennyire is úgy tűnik, mintha én élném a legkicsapongóbb életmódot a Földön - ebben a hónapban vettem meg életem első koncertjegyét, vagy bármilyenjegyét, amin az osztálytársaim egy része is ott lesz majd. Lássuk be, közös programok, és élmények nélkül nem tud az ember összekovácsolódni a többiekkel. Már csak abban bízok, hogy rám dől egy aranybánya, és legalább az egyetemi bulikból nem maradok majd ki. Már ha egyáltalán lesz pénzem egyetemre menni, mert bár jó tanuló vagyok, az ösztöndíj reményébe nem kapaszkodhatok.
Mondjuk ennek ellenére, én legalább tudom az osztálytársaim nevét!! Talán csak azért, mert ezután a rémes gondolatmenet után látok némi reménysugarat, hogy esetleg Heroval megismerkedjek valamicskét az osztálytársaim közül, lenyelem sértődöttségemet, és szemet hunyok afelett, hogy Ahm Savannah Ugye?-nek keresztelt.
- Király - vigyorodok el a kulcsok láttán. - Nekem ez az egyetlen programom, de ha sietsz, akkor nem én foglak lelassítani. Takarításban világbajnok vagyok - teszem a szívemre a kezemet, a másikat meg a magasba emelem. És tényleg. Jó pár éve én takarítok otthon - ez mondjuk gyakori jelenség, ha az ember egyedül él. Bár őszinte leszek: megörültem, amikor kiderült, hogy nem egyedül kell letöltenem a büntetésemet. Az egész nyaramat egyedül fogom tölteni, talán sok időre ez az utolsó alkalom, hogy elütöm valakivel az időmet - és nem is szabad akaratunkból vagyunk itt. Most, hogy elkezdődött a nyár, folyton dolgozni fogok. Nem csak a bárban, hanem az egyik strandon is úszómesterként. A strandon leszek reggel héttől (bár amelyik kretén kora reggel megy strandra, ahelyett, hogy tizenegyig aludna, az meg is érdemelné, hogy belefulladjon a vízbe), aztán délután négyre átsétálok a bárba. Egyébként örülök neki, hogy erre a nyárra mindkét munkát be tudtam szervezni, ha nyáron jól megszedem magamat, akkor következő évben lesz spórolt pénzem, és sosem leszek olyan helyzetben, hogy Frank bizonytalan létezése miatt kelljen aggódnom. Mit meg nem adnék azért, hogy egész biztos legyek a nemlétezésében. Felőlem soha többé nem kéne visszajönnie hozzám. Amikor itthon van, akkor úgyis csak a veszekedés megy. És az én könyörgésem, ami lassan átmegy fenyegetésbe, mondjuk sosem értem, hogy a százhatvanhárom centimmel, és a negyvenöt kilómmal hova fenyegetőzök.
Hero után jómagam is belépek a szertárba. Körülnézek, és gyorsan levonom azt a következtetést, hogy nem lesz elég egy kis sepregetés, némi portörlés, és egy kiadós felmosás. Persze nem kell félni, arra is sor kerül majd.
- Emlékszel az év utolsó matek órájára? Mondjuk biztosan aludtál - mosolyodok el halványan. - Mikor felszólítottak, annyit mondtam hogy "Csessze meg". Nem nagy bűn, de azért tudom, hogy nem szabadna ilyeneket mondogatni egy tanárnak. Az igazgató azt mondta, hogy megúszom egy takarítással, és behívják a gyámomat... Vagyis a szüleimet, - helyesbítek gyorsan - hogy elbeszélgessenek velük a jövő évről, meg hogy nyáron figyeljenek rám jobban, és tartsanak rövid pórázon. Mostanában sok rossz dologba belekeveredtem, biztosan aggódnak, hogy esetleg drogozok, és hogy nagy koromban majd rossz útra térek, és feltámasztom Voldemortot - horkanok fel nevetve, aztán vállat vonok. Szóval ez van. De amúgy miért is motyogok el neki mindent? Elég lett volna az első három mondat körülbelül. De még abból a háromból is bőven lehetett volna mit szelektálni. Elvégre nem az élettörténetemet kérte. - Hmm... Először szerintem szedjük fel a szemetet a szemetes zsákokba - veszem magamhoz a polcon talált zsákokat, amiket talán nemrég készítettek oda nekünk, mert a polc előtt egy seprű, és egy felmosó is lelkesen várakozik. - Aztán töröljük le a polcokat, és rakjunk rajtuk rendet. Utána elmehetsz, majd én felsöprök és felmosok, úgyis csak egy seprű, meg felmosó van, és én úgysem megyek sehová - magyarázom, majd mintha valami ördögi tervet szőttem volna, mosolyogva odanyújtom neki az egyik zacskót. A sajátomat is gyorsan kihajtogatom, letérdelek a földre, és négykézláb elkezdem szedegetni az élettelennek, és szemétnek látszó dolgokat.
- És te? - kérdezem hirtelen. - Mármint... Téged miért büntettek meg?

Oldalra billentett fejjel bámulok rá egy darabig, próbálom mérlegelni a helyzetet, és végül grimaszba rándul a szám sarka.
- Hát... Nem is tudom - zavartan megvakarom a tarkómat. - Elköltöttem minden zsebpénzemet erre a hónapra, a szüleim pedig biztosan nem adnának kölcsön. Szóval most még rágóra sem nagyon telne, nem hogy pizzára - mosolygok keserűen, majd rádöbbenek, hogy olyan mindennapian beszéltem a szüleimről, mintha valóban ez lenne a helyzet, és annyi lenne velük a probléma, hogy nem adnak kölcsön, hogy elmenjek pizzázni pár osztálytársammal. Pedig a probléma gyökere valójában az, hogy halottak. Gondolataimba merülve halványan elmosolyodok, amikor azon kezdek el töprengeni, hogy mennyi ideje is hazudom azt mindenkinek magam körül, hogy a szüleim nincsenek sokat otthon, de amúgy minden oké. Itt a hosszas gyakorlás eredménye: szinte gondolkodás nélkül beszélek róluk, meg arról, hogy nem adnak zsebpénzt, mikor a síron túlról nem is nagyon hiszem, hogy lehetne pénzt utalni. Vagy bármi mást csinálni a mozdulatlanul fekvésen kívül. - Kivel mész amúgy? - jut eszembe hirtelen ez a kérdés is, hogy visszarángassam magamat a gondolatok labirintusából, ide, a biológia szertárba, ahol még társaságom is van, szóval tényleg nem ártana nem elkalandozni. Mert kínos lenne, ha azon kapna rajta, hogy magam elé bámulok, és szomorúan mosolygok, mint akinek elmentek otthonról, és nem is szándékoznak visszajönni.
Inkább nem mondom, hogy a tanár egyáltalán nem érdemelte meg, mert semmi rosszat nem tett ellenem, csak én vagyok olyan félkegyelmű, hogy kétségbeesetten próbáltam bajt okozni, hátha a bajba kerülésem majd előrángatja Frank-et a semmiből. Most pizzázni is mehetnék, ha Frank normális gyám lenne, és adna pénzt.
Felnevetek a Voldemort-újjáélesztős akció ötletére, majd mikor már a földön kutakodok a nagyobb szemetek után, ő maga is lejjebb ereszkedik.
- Azért, mert ha rögtön összesepernénk mindent, akkor nem látnánk a felgyülemlett papír zsebkendők, meg eldobott automatás poharak között a tollakat, meg a pénzérméket, meg mittudomén. Szerintem könnyebb összeszedni a nagyobb szemeteket, aztán gyorsan összeseperni - magyarázom, mintha a takarítás művészetről tartanék neki kiselőadást, aztán megáll a kezem a levegőben és elröhögöm magamat. - Na jó, ez tök baromság, igazából gőzöm nincsen miért szedünk szemetet, de csönd, és segíts! - mutatok rá ellentmondást nem tűrően, de rögtön el is mosolyodok, hogy tudja, nem gondolom én komolyan a kötözködést, csak hát na, hadd legyen már nekem igazam.
- Hmm... Elég nagy parasztság, hogy még te vagy befenyítve, azok miatt a tahók miatt. Szegény Flynn meg... - szomorúan rápillantok Herora. - Most biztosan azt hiszi, hogy az egész az ő hibája. Rendes tőled, hogy így kiállsz mellette - mosolyodok el, és közelebb hajolok, hogy megpöcköljem a homlokát. - Te, Hős! - vigyorgok, aztán visszahúzódom, bemászok az asztal alá, és ott is próbálom összeszedni a lehető legtöbb eldobott papír zsebkendőt, üres üveget, meg az "egyéb" kategóriába sorolható mindenféléket.
- Milyen egyébként itt? - töröm meg a csendet, alig egy perc múlva, és kikukkantok rá az asztal alól. - Mármint, hogy két éve itt laksz, ezelőtt pedig... - Mielőtt még válaszolhatna eszembe jut, hogy ő LA-ben lakott régen, ez pedig bombát robbant bennem. Mintha áramütést kapnék, úgy rántom fel a fejemet, az pedig kicsit túl közeli kapcsolatba kerül az asztal aljával egy hangos koppanás kíséretében. A fejemet fogva kiverekszem magam a lefejelt asztal alól, és Hero elé állok. - És milyen LA? Ilyen rohadt magas épületek vannak, amik este ki vannak világítva, és mindenfelé híres emberek sétálnak? Milyen a Griffith Observatory, a hírességek sétánya, meg a Hollywood felirat? - Az ember nem is gondolná, hogy az, aki még sosem járt sehol, csak abban az államban, ahol született, ennyire érdeklődne a külvilág iránt. Pedig éppen ellenkezőleg. Aki még nem járt sehol, az fel akarja fedezni az egész rohadt világot, akár egyedül, akár társaságban. Ráadásul én mániákus vagyok, otthon van egy füzetem, amit teleragasztgattam híres épületekkel, városokkal, látnivalókkal, országzászlókkal. Ötven várossal van tele a füzet, ahová el szeretnék jutni életem során. Az ötvenedikkel kezdődik a lista, és a number one-al zárul le. A legelső helyen Los Angeles áll, az angyalok városa. Hero még csak nem is tud róla, hogy mekkora mázlista.

Bár tisztában vagyok vele, hogy Hero egy pillanatra sem az anyagiakkal törődik, hogy neki nem számít, hogy fizetnie kell-e, vagy sem, és nem venné zokon, ha megkérném, hogy fizesse a vacsorámat (ebben a helyzetben kérnem sem kéne), vagy hogy fizesse az elkövetkezendő fél hónapban mindenemet, a tampontól kezdve a füstöltsajtig, azért savanyú képpel pislogok rá, mikor közli, hogy meghív, csak legyek ott. Hmm... Fizet, hogy vele meg egy haverjával töltsem a nap hátralevő részét... Kik is szoktak ilyenért pénzt elfogadni?
- A következő hónap elején visszafizetem - motyogom, amolyan kelletlen-kéretlen, mert én aztán maga vagyok az anyagiasság, és nem maradhat kölcsön visszafizetetlenül. - Szerencséd, hogy nem vagyok valami türelmes teremtés. A főtt tojást is lágytojásként eszem, mert idegrohamot kapok mire megfő - közlök vele újabb felesleges információkat, mert az tök jó muri. - Meg érdekel az is, hogy Flynn vajon be tud-e azonosítani - teszem hozzá gyorsan, engedve a bennem rejlő dögnek, hogy elődugja azt a rút fejét, de azért kislányosan kinyújtom a nyelvemet Herora, hogy tudja, nem neheztelnek rá... annyira.
- Le ne harapja azt a kósza nyelvet Jack Sparrow kapitány - csattogtatom össze a fogamat.
- Fuuuuj!! Nem tudom melyik az undorítóbb... Az hogy valaki elég izgatónak találta a biosz szertárat ahhoz, hogy itt csinálja, vagy az, hogy itt hagyta a porban az utókornak a halott gyerekeit egy gumiban - fakadok ki kavargó gyomorral, mert hát egy ilyen szüzies lánynak, mint nekem, felkavaró élmény egy töltöttkáposzta látványa, ugyanakkor ebben a pillanatban meg is bánom, hogy szóhoz jutottam az undortól, mert nem illik lányként így beszélni, akármilyen évet is írunk. Hero előtt pedig pláne nem akarok mocskosszájúnak tűnni.
Azért imádkozva, hogy Hero ne jegyezze meg nőiességem megkérdőjelezhetetlenségét, tovább folytatom a szemétszedést. Herot hallgatva örülök, hogy valaki figyel Flynnre és vigyáz rá. Flynn kedves srác, aki a légynek sem ártana. Azt kívánom azoknak a homofób köcsögöknek, hogy Heroval találják szembe magukat, és térden állva könyörögjenek kegyelemért. Bárcsak én is erős lennék.
Miután a koponyám megerőszakolja az asztal alját, Hero egy szempillantás alatt mellettem terem, aggodalmaskodva keresve a púpot. Nem mondom el neki, hogy milyen hasgörcsberándulósan aranyos amikor aggódó arcot vág, és nagyon hálás vagyok, hogy befogom a lepénylesőmet, mert hangosan biztos tök cikin, meg nyálasan hangzana, meg amúgy is fura lenne ilyeneket mondani a fiúnak, aki egy asztal alatt ücsörög velem, városokról cseverészve. Csak csöndben, mosolyogva fürkészem az arcát, a vonásait, a száját, ahogy beszél. Nahát... Tudtam, hogy Hero aranyos, mert sok lány mondta már nekem, hogy mázlista vagyok amiért osztálytársak vagyunk, és hogy nem-e tudnám őket bemutatni neki (erre mindig az a válaszom, hogy "nem" az indokom pedig, hogy "mert"). Most így közelről látva... Tényleg aranyos. Szinte szexin aranyos. A gondolattól elfojtok egy vigyort.
- Mm... - búgom halkan - tényleg jól hangzik. Bár én még sosem jártam semerre sem. Életem legizgalmasabb dolga lenne, ha egyszer csak máshova kéne költöznöm. Persze hiányoznának a barátaim, meg minden, de alig várnám, hogy megismerkedjek egy új hellyel, kocsmatúrát tartsak, és felfedezzem hol a legfinomabb a sültkrumpli. - Kimászom az asztal alól, és Hero mellé fekszem a földre, hogy én is belátást nyerjek a polcok alá. Ismét sebes szemétgyüjtésbe kezdek, majd Hero felé pislogok.
- Anyukáddal költöztetek ide, ugye? Kettesben laktok? - érdeklődöm meg óvatosan, mert hát nem akarom én harapófogóval kiszedni belőle, ha nem szívesen beszél róla. Elvégre én sokszor hazudok mintsem bevalljam, hogy kényes nekem ez a téma. Meg harapófogóm sincsen...