Az óra a legnagyobb ellenségemnek bizonyult.
A nyomasztó csendben hallhatóan szenvedve vonszolta maga után mutatóját. Bármikor a kijelzőjére pillantottam, kedvem lett volna merényletet elkövetni a szerencsétlen ingóság ellen. De végtére is kiderült, hogy olyannyira kimerültem tegnap este, hogy gondolataim hiába mozgatták meg karomat, hogy az vágja falhoz az idegtépő időmérőt, valójában az izmok nem mozdultak. Az ágy mellé készített napsárga lavórba lógott, elzsibbadva.
Az első, és egyetlen mozdulat, amire használható volt válltól lefelé érzéketlen karom, az az államra folyt nyál felitatása volt.
Hát ez undorító.
Hát még az milyen undorító volt, mikor a gyomrom tartalma nem csak, hogy kérvényt nyújtott be a távozásra, de erőszakosan szétfeszítve szövetekből felhúzott – az ő szemében börtönrácsokat, az enyémben – nyelőcsövemet, hogy birtokba vegye a műanyag edényt.
Mondanom sem kell, hogy a másnaposság tehetetlenségétől hisztérikusan sikítottam fel. Ennyire tegnap nem kívántam kiütni magamat. Most azonban az orromig sem láttam el. Ülni is fájt. A torkom szárazra aszalódott, s az epe visszamaradt kesernyés íze megrángatta egyensúly érzékemet.
Ó, bassza meg.
Az ágy másik felén kezdtem tapogatózni. A franciaágy szomszédos szárnyán azonban a frissen mosott ágyneművel biztonságba vont párna érintetlen volt. A paplant csak akaratlanul rugdalózó lábaim tették tönkre, nem az éjszaka heve. A Saulnak előkészített ágyrész érintetlen volt. S ahogy fáradt kezemet a takaró alá vezetve felfedeztem a testemre passzoló fehérnemű együttest, megállapítottam tiszta emlékezet nélkül is, hogy magam is érintetlen vagyok.

A szobában honoló csend jótékonysága megszűnt, ahogy anyám neki esett kerek, vaníliaszín vállával az ajtólapnak, hogy meggyilkolja nyugalmamat. Nyöszörögtem, kínlódtam. A halálomon voltam, ez a kíméletlen nő meg csak pörgött.
– Ideje lenne felkelned.
– Majd.
– Nem. Most.
Ez határozott volt. Tudván, hogy könyörtelenül további fájdalmat fog okozni, azonnal az éjjeliszekrényen nyugvó redőnykapcsolóért nyúltam, amit igyekeztem minél mélyebbre süllyeszteni a ráncos ágyneműk között. Anyám persze fölém mászott, rátérdelt a csuklómra, és tűrve, hogy visítok, mint akit éppen halálra kínoznak, elvette tőlem az irányítást.
A késő délelőtti napfény égetett. Szúrt. Bántott.
Ölni lett volna kedvem. Nem jártam messze tőle, hogy anyám után vágjam a mázsás súlyú hátitáskámat, amiben haza kellett hoznom az összes tankönyvemet az iskolai szekrényből, míg annak zárát nem teszik ismét használhatóvá.
– Megkértelek. Olyan szépen kértelek, hogy ma ne legyél másnapos. Hogy ne áradjon belőled a cefre szag… de egy alkoholista négyzetméteres kis sarkában a híd alatt nincs ilyen áporodott pia szag.
– Én sem sértegetlek. Fejezd be…
– Az anyád vagyok kisasszony, ha tetszik, ha nem. Mész és veszel egy zuhanyt.
Voltak ám konkrét elképzelései a reggelre vonatkozóan, mit ne mondjak. Célzón kitárta a csempézett helyiség ajtaját, s már a zuhanyrózsa fejéből pergő vízcseppek hőfokát is kellemesen langyosra állította. Új tusfürdőt bontott, a mosatlan köntös tetejébe öblítőtől illatozó kasmír törölközőt tett. S azt hittem, hogy a következőben még eljátszik a kisajátított helyiségemben, s megfelelő mennyiségű fogpasztával keni össze a kefét, hogy nekem már csak monotonon követnem kelljen akaratának ösvényét a célig.
Ehelyett rájött ellenséges kedvemre, és szó szerint lebénított, mikor megragadta hosszú karmaival bokámat, hogy úgy vonszoljon el tisztálkodni.
– Anya!
– Nevaeh. Hozzam a golfütőt a szekrényből? Megint eljátsszuk, hogy hét éves vagy és lilára kell vernem a segged, hogy szót fogadj? Ez kell? Tűnjél zuhanyozni.
A végére ő is rájött, hogy mennyire szánalmas lenne, ha neki állna a tizenhat éves lányát fizikálisan bántalmazni, s inkább egy utolsó vezényszót követően hátra hagyott.
Persze magával vitte a redőny távirányítóját, a földre húzta a takarómat és magamra hagyott szétkarmolt lábfejemmel, megnyomorított csuklómmal. Vadállat volt.

Mikor legközelebb találkozásra kényszerültem vele, a konyhából ananászos hús édeskék illata fonta csábos karjait nyakam köré. Imádtam. Ahogy anyám főztjét általában. Kár, hogy arra nem pazarolta az idejét, hogy kettőnknek ebédet és vacsorát készítsem.
– Ó, ugye már eszünk? Éhen halok.
– Húzd vissza attól a táltól a mocskos kis mancsaidat, Nevaeh Vannoy. Megvárjuk a vendégeket.
– Késnek?
– Nem, csak egyre jönnek. Te addig nyugodtan neki ülhetsz jól neveltséget tanulni. Igazán rád férne.
Negédes mosolyomat követően, nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy egészbe láthassa méregdrága otthonának tökéletességét. Kiülve a konyhapult mellé telefonomat nyomkodni, belerondítottam a látképbe. Élvezettel nyomkodtam a fehér táblagépet chips tejszínes-hagymás sójától maszatos ujjaimmal, hogy végignézzem Sean dokumentálásra került múlt éjszakáját.
Az első kép nem sokkal készülhetett később, mint ahogy megejtettük találkozónkat a női mellékhelyiségben. Égett az arca a pofontól, amivel lesújtottam rá gyűlöletem jeléül. Az alkohol pirosában jól kivehető volt ujjaim nyoma. Ajkának széléig nyújtózott.
Talán fájdalmat okoztam neki. De annyira megérdemelte.
A felettem álló anyám lesz a következő, akivel nagyon csúnyán összeveszek, ha nem hagy békén. Az okító szöveget félre téve, most csak egy üveg ásványvizet pakolt le elém. Komolyan, hálával tartoztam neki. Persze a nyelvem lerohadt volna, ha ennek hangot adok.
– Csak miattad lesz leves is.
Azonnal megtisztelve éreztem magam. Majd nem felejtem el imába foglalni a nevét.
Körülbelül negyed óra telt el, mikor anyám másodjára is átöltözött, beállította a haját, s leheletnyi sminkkel vonta be fiatalos vonásait, hogy aztán álljon az ajtó előtt és teli vigyorral várja a vendégeinket. Ehhez nem volt elég erő a lábamban. Már másodjára söpörtem végig Sean közösségi profilján, hogy elmerülhessek arcának szeretett pillanataiban, mikor anyám nagy örömére megérkezett az új családja.
Szerencse, hogyha nem tetszik az új csávó, meg az idétlen egyetemista ivadéka, megvan a lehetőségem, hogy elköltözzek apámhoz. Megengedné. Miért is ne örülne az év háromszázhatvan napjának, amit velem élhet?
Összegyűrve a rágcsálnivaló kiürült zacskóját, lelöktem magam a magasított lábú székről. Nem kellett volna, ugyanis ha nem találom meg a hűtőajtót, akkor eltanyálok. Csak lassan! – utasítottam magam türelemmel.
– Jó, jövök.
Áh, az első percnél nem lehet kínosabb az együtt töltendő másfél óra.
Nem akartam hinni a szememnek. Hogy ez az apró világ ilyen konok, kegyetlen mód ül meg gondterhelt vállaimon. Ez valami tévedés. Az anyámnak nem lehet viszonya Mr. Murrey-vel, akinek a fia Sean, aki most itt van ebédelni.
Hogy szakadna le az ég. Hogy dobnálak le a városra egy atombombát. Hogy mosna el a biblia hét csapás egyike, állna meg a szívem… vagy csak… bár üvölthetnék.
Ahogy Sean édesapja fölém magasodott, szívem már a torkomban dobogott. Látott félig meztelenül, látott a rendőrök előtt hamis tanúzás közben és… ajajaj… ebből semmi nem derülhetett ki.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Megölelhetem?
A férfi meglepettségét nem lehetett volna tagadni, de nem érdekelt. Amint lejjebb hajolt, s suttogva cinkosommá tehettem anyám szeretőjét, elégtétellel kántáltam kérésemet. Méghozzá, hogy ne adja anyám tudomására a történteket.
– Számíthatsz rám. Ez a mi titkunk, kishölgy.
Mr. Murrey megszorította kezemet, mintha ismeretségünk első lépcsőfokát tennénk meg, majd anyám oldalára szegődött. Átfogta derekát, úgy nézte, ahogy megsemmisülök a fia jelenlétében.
De nem szólt. A két felnőtt ki-ki maga érzéseivel küzdve tekintetében, figyelte, ahogy család lesz eddig két csonka és sérült emberből.
– Nevaeh, ő Parker fia. Sean Murrey. Sean, ő pedig az én kicsi lányom.
Anyám magára vállalta a szerepet, hogy megtörje a feszült csendet, ami jégként fagyott testemre. Kapkodva a levegő után, mintha tegnap este éppen nem felpofoztam volna őt, megkörnyékeztem. Nem lehetett szó hisztériáról, gyűlölködésről vagy egy újabb pofonról, amiért ennyire rászedett. Álltam viharos tengerszín szivárványhártyáinak háborgását.
Talán be kellett volna mutatkoznom? Úgy ismert ezen az átkozott szigeten, mint senki más.
Mit mondhatnék? Hé, Nevaeh, akit megdugtál részegen. Tudod, az ötszázezerből egy.
– Ismerem őt.
Ezzel megúsztam, hogy kezet kelljen ráznom az idegen női vaginákat megjárt ujjaival. Így is rosszul voltam. Nem ha még arra gondoltam, hogyan vette semmisnek odaadásomat.
A helyiségben persze csend lett, s mindenki a folytatást várta, míg szorosan magam köré fontam karjaimat.
Annyi mindent mondhattam volna. De ez még csak most kezdődött. S az ebédet, amit anya akkora szenvedéllyel készített, nem tehettem tönkre.
Ez a kettőnk dolga volt.
– Minden lány róla beszél a suliban. Hát még Camille… Sean szinte híresség a gimiben. Ismerem. Én Nevaeh vagyok.
Kétségbeesett mosolyt villantottam felé, mikor észrevettem, anyám hogyan rimánkodik magában, hogy kettőnk között ne legyen fennakadás. Annyira akarta ezt.
Mosolyogtam. De csak miatta.
– Én gyorsan megterítek és vízbe teszem ezt a csokrot. Nevah, mutasd meg Seannak az udvart kérlek. Egész szép a kilátás a tengerre. Parker, ugye segítesz nekem? – mosolyogva ragadta karon élete szerelmét, hogy eltűnjenek a színről.
– Annyira örülök neked… nem tudtál volna tegnap belefulladni a tengerbe? – negédes mosollyal fordultam el tőle, hogy csak hátamat lássa. Nem volt kedvem a vele való társalgáshoz. A markomba fogott ásványvizes üveggel és a hónom alá szorított tablettel céloztam meg az udvarunkat, amivel anyám dicsekedni akart.
Az se érdekelt, ha nem követett. Én meg sem álltam a hintaágyig, amibe kényelmesen elhelyezkedtem, hogy tovább bújjam a közösségi oldalra képek formájában feltöltött tegnap este történéseit.

A szigeteken összességében csak nem másfél millió ember él, így nehezen hihető számomra, hogy ebben a gyűrűzzük meg egymást és kössük össze a gyerekeink életét, nincsen semmilyen szándékosság. Könyörgöm, anyám elsőre is rosszul választott. Ha a céljai másodjára is kifáradnak a gyereknemzésnél, akkor esküszöm, nagykorúsítom magam és miután megszöktem, hagyom, hogy a reptéren vonagló arabok egyike a tulajdonába vegyen néhány tevéért cserébe.
Nem fogom szóvá tenni, ha szúr a szakálla, ha majd másik tizenöt feleséget is bevásárol a háztartásba, netán arra adja fejét, hogy engedetlenségért megkorbácsoljon. Oké, legyen. A világ minden fájdalma nyakamba zúdulhat, görgethet elém az élet akadályokat, de az nem történhet meg, hogy az anyám újra teherbe esik, főleg nem Sean apjától. Vagy bármelyik férfitől.
Nem. Nem. Nem.
Elérzékenyülhettem volna a gondolattól, helyette azonban ingerlékennyé tett a téma. Hogy az anyám szenvedne korai menopauzában. Vagy Murrey lenne impotens. Áh, egy Murrey nem lehet impotens.
Mérgemben tovább nyomkodtam a hideg felszínt. Ujjammal játszottam a korábban megnyitott weboldalak közül, de nem is figyeltem, mi tűnik fel a képernyőn. Kertünk egy távoli zöld pontjába révedt el tekintetem. Messze jártak gondolataim a hátam mögött támaszkodó Seantől, vagy a bent készülő ebédtől.
– Neked még mindig Nevaeh – még hogy tesó. Hogy nem szakadt le a nyelve, mikor kiejtette ezt a nyamvadt szót. Akaratlanul is eszembe jutott első éjszakánk emléke, mikor a rendőrség előtt tanúztam miatta hamisan. – Reggel húgom, este dugom, mi? Kár, hogy ezt elbasztad.
Tovább nyomkodtam a telefont, miközben lefejtettem arcomról a gúnyos álvigyort. Takargatnom kellett a fájdalmat, amit kiváltott belőlem a mi lehetett volna ha – kezdetű kérdés.
Bosszantott viselkedése, ahogy már az első percek óta nyeregben érezte magát a saját házamban, ami legalább eddig menedéket jelentett előle. Seant láthatóan sokkal kevésbé hozták kellemetlen helyzetbe a történtek, mint engem.
– Nem foglak elküldeni… nem fogok a szüleinkhez fordulni, panaszkodni vagy hisztériázni. De… – ebben a pillanatban ölembe ejtve a készüléket, arcáért kaptam fél kezemmel, s ahogy egy hete még csók előtt érintettem állát ujjaimmal, úgy most csupán azért kívántam közelebb tartani magamhoz, hogy ne kelljen megerőltetnem magam, s megkörnyékeznem, hogy ő is hozzám hasonlóan közelről hallja hangomat.
– Figyelj ide, Sean. A müzlibe patkánymérget szórok, a kakaóba olyan port keverek, amitől három napig nem fogsz leszállni a wc-ről, a törölköződet beszórom viszkető porral, a borotvahabodnak a helyébe tejszínhabot teszek… ó várj. Ezt a babapopsi állat kell egyáltalán borotválni? Nem vagy te ahhoz elég férfi.
Megőrizve teljes nyugalmamat, élvezettel paskoltam meg arcának felét, majd elhúztam kezemet, s jól láthatóan ruházatomba dörzsöltem a felületet, ami bőrével érintkezett.
– Ne bosszants fel. Élj úgy, hogy észre se vegyelek… kezd el most és ne faggass, az én dolgom, hogy mit csinálok a saját telefonomon. Hallod?
Csak egy percre nem figyeltem, az önelégült majomképű bátyuskám megfosztott a készüléktől. Komolyan, erre ezelőtt még nem volt precedens. Engem soha senki nem zavart meg, nem húzta keresztül a számításaimat, nem trappolt bele engedély nélkül az életembe, nem kényszerítette rám személyiségét, jelenlétét…
Megölöm.
– Ne nézegesd. Az a magánügyem! Sean!
Nem nőttem meg az elmúlt napokban, így a vállánál tovább nem értem. Nyugodt szívvel szenvtelenkedhetett tovább. Élveteg vigyorral konstatálta, ahogy szembe találkozott fényképeivel, majd a profiljával. Kedvem lett volna lenyűzni arcbőrömet.
Mérgemben erősen belekapaszkodtam karjába, majd ahogy nem hozott változást erőszakosságom, tenyeremmel párszor mellkasára csaptam.
Semmi változás.
– Az, amelyiken jól látszik a kézlenyomatom az arcodon, na az igazán sármos. Nem látszik a seggfej képed.
Anyám életében egyszer jókor vágott közbe. Amíg elátkozta a következő félórámat, Sean annyira elmerült a várt élményekben, hogy sikerült visszaszereznem tőle a mobilkészüléket. Kinyomva a világító képernyőt, a farmersort szűkös farzsebébe rejtettem el Sean elől. Nehogy már még én magyarázkodjak neki, aki meg sem érdemli a társaságomat.
– Mit képzel ez? És hol lesznek a ruháim?! Anya! – mire azonban visszakiabáltam a konyhaablaknak, már csak süket fülekre talált felháborodásom.
Anyám ostoba ötletének Sean kellett, hogy megszívja a levét.
– Ó, Sean. Kisebbségi komplexusod lesz, ha minden reggel a pasim farkának látványára fogsz ébredni. Az integessen neked… meg akinek kedve van. Indulj meg az emeletre. Essünk túl rajta… remélem, jó sokat vagy távol.
Megsemmisítően pillantottam hátra a srácra, hogy aztán sietős léptekkel hagyjam őt magam mögött. Nem volt más választása, minthogy kövessen. Az anyám minden egyes kérésének eleget kellett tennünk, hogy még véletlenül se legyen szembetűnő ellenségeskedésünk.
– Nem értem, miért lepődtél meg. Egy pillanatig sem gondolhattad, hogy egy szobában fogunk lakni.
Hitetlenkedő nevetéssel mentem felfelé az emeletre. Igyekeztem megelőzni, hogy azt a bizonyos szobát, ami szembe lesz az övével, és még mindig az én tulajdonomba állt, elrekesszem az ajtóval.
– Az ott az én szobám, Sean. Szóval tartsd tiszteletben. Ez lesz a tiéd – a kissé nehezen nyíló ajtónak vállammal kellett neki esnem, hogy kiszakítsam keretéből. Nem hiába, Sean pont ezt érdemelte. A dolgok legalját.
Persze, mikor villanyt kapcsoltam bent, s rájöttem, hogy ehhez a helyiséghez nem csak erkély tartozik kilátással a kertünkre, de még félszer akkora is, mint az enyém, nem voltam benne biztos, hogy helytálló elsődleges gondolatom.
Annyira még sem szívta meg.
– Van az emeleten egy fürdőszoba, de az én szobámból nyílik. A gardróbom, amit neked kell adnom, és van az én szobám. Itt nem fogsz eltévedni. Lent majd szétnézel…. Koncentráljunk a szobádra. Gyere, megmutatom az erkélyt. Az üvegajtót ha elhúzod, teljesen hangszigetelt. Miután két éve még egy óvoda volt itt mögöttünk, anyám minden nyílászárót hangszigeteltre cseréltetett. Elmondom ez miért jó. Ha kizárlak, és neki állsz sikítozni, akkor sem fog senki figyelni rád.
Sóhajtva fordultam körbe a helyiségben, felmérve a holnap délelőtti feladatomat. Mielőtt még átruházhattam volna az ablakmosás feladatának elvégzését Seanre, anyám hangja tette tönkre a pillanatot.
– Gyertek enni, drágáim!
– Mielőtt lemennénk. Ez itt nem a te házad Sean – ha szófogadóan előre iramodott volna, szembe állva vele, mellkasára támasztott tenyeremmel tartóztattam fel. – Nem hozhatsz ide nőket. Nem csinálsz bordélyházat az otthonomból. Rendben van? A legjobb az lenne, ha telebeszélnéd apád fejét azzal, hogy jó lenne, ha nem venné el az anyámat. Éljen még, keressen mást. Te sem akarhatod, hogy egy háztartásban lakjunk.
Számomra ez természetes volt. Persze, hogy nem akartam vele élni. Kicsit sem, amíg más nőket kell majd karjaiban látnom.

Gúnyos volt. Bántó, játékos, kitartó, vonzó, kaján.
S ahogy belemerültem arcának vonásaiba, hogy meglássam benne a fiút, aki éjszakánként álmaim főhősét testesíti meg, vagy az élveteg mámort hajszoló szenvedélyes szeretőt, a gyengéd fiút a partról, aki ártatlanul szunnyadt mellettem, az apjára szemet forgatót, a rendőrök nyomán ellanyhult érzésűt, a ruháimat szavak nélkül lekönyörgő felfedezésre váró gyermeket, mindet ott láttam benne. Hangja nem karmolt belém, már nem sértett. Nem kerestem akaratosan dacoló aggályokat. Ráhagytam. S gyenge álomhullámomból nem is ébredtem meg, míg Sean alatt meg nem billent a talaj, s a srác nem végezte lábaim elé hullva, elhagyva magabiztosságának nyergét a magas lovon.
Nevetnem kellett. Rajtam volt a sor, hogy felülemelkedjek rajta. Hiszen fogást találtam ijedelmén, ami miből is fakadt? A ferde tényen, hogy már más hímneművel állok kapcsolatban?
Várattam. Ahogy láttam érett nőktől, ahogy olvastam, ahogy illőnek tartottam, ahogy Sean Murrey azt megérdemelte.
Felemelkedtem ültemből, s a hintaágy már csak lágyan nyekeregte olajozatlan bánatát, mikor megtorpantam az egyetemistám oldalán, hogy felnézve rá mélyebbre szúrjam a kétely vájta sebbe a fájó igazság szérummal átitatott tőrt.
– Nem haragszok Sean. Ez nem templom, ahol az elsősorban hinni kell – hiába minden jól neveltségem, kinevettem őt. Bosszantó, nőies hamvassággal nevettem rajta. – Ott álltunk egész hosszan a pultnál. Csókolóztunk, ittunk… simogatott. És nagyon jó volt. Reméltem, hogy látni fogod, hogy egy másik pasi is képes arra, amire te. Ebből adódóan pedig érdekelt volna, hogy mennyire ittad le magad miattam. A képeken elég elhasznált vagy… olyan elázott. Furcsa, amíg együtt voltunk, nem láttalak ennyire megviseltnek. Na, gyerünk bátyuskám. Megmutatom a szobádat, ahonnan remek rálátásod lesz a medencére, ahol meztelenül szoktam fürdőzni.
Persze, hogy nem voltam annyira elvetemült, hogy hangyacsípésnyire duzzadt bájaimat közszemlére tegyem. Tizenhat évesen az ember lánya a legelégedetlenebb a testével. Takargatja, s csak a bizalmaskodók körének enged belátást az optikai csalások lehetőségével hitegető ruhadarabok mélyébe.
Nem egy egész utcának!
Sean érzékeit megcsalni, s gondolatainak teret engedni, eszét venni mégis annyira jól eső volt, hogy nem tudtam ellenállni a szemérmesen tamáskodó feltételezésnek, hogy a srác éppen forr saját mérgében, amiért nem lakott eddig házunk szomszédságában.
– Nem Sean, nem élvezném a szexuális zaklatásaidat. A libidód fojtogató. Több okból sem vagyok benne biztos, hogy ki tudnék kelni az ágyból, ha te az én szobámban csomagolnál ki. Nem… az ott tökéletes lesz neked.
Elemeltem meztelen talpamat az utolsó lépcsőfokról, hogy miután törvényszerűen szembe ment a tilos a szobámba való belépés szabályommal, áttereljem a folyosó azon térdelére, ahol neki a helye volt. A gardróbomban.
– Ne kötekedj. Te fogod kitakarítani…
Szememet forgatva torpantam meg az ajtó küszöbén, miközben ítéletét vártam. Az eddig csak szekrényekkel, polcokkal, fiókokkal ellátott helyiségben némely ruhám még összehajtogatásra várt, így a fehérneműim is. Az kéne még csak, hogy bármelyik kislányos darabon a nyelvét köszörülje. Így amíg ő azt taglalta, mennyi ocsmány férfiholmival fogja átvenni a hatalmat a helyiség felett, a karnyújtásnyira heverő melltartókat és pamut bugyikat begyűrtem a legközelebbi fiókba.
– A fürdőszoba azért nyílik az én szobámból, mert az enyém. Te és minden hozzád tartozó, akit nem illetek jelzővel, a lenti fürdőszobát fogja használni, amit anya és az apád is. Nem hiszem, hogy szükségem van a férfi kencékre a csodálatos fürdőszobámban… El leszel te odalent is.
Teljes meggyőződéssel adtam tudtára a szabályokat, abban bízva, hogy nem lesz ellenvetése, s belenyugszik, hogy hiába hívja holnaptól ezt az építményt az otthonának, nem lesz minden felett kiterjesztett uralma, s mielőtt határokat döntene porba, muszáj lesz kérnie.
Az erkélyt szóba hozva, kötelességemnek éreztem megmutatni az elszigetelt kis részt, ahol az első szál cigarettákra gyújtottam rá, míg anyám a nappaliban tanulmányokat gépelt. A ház minden pontjához emlékek fűztek, s valahogy nem is kívántam, hogy Sean belerondítson a múltamba.
Épp, hogy kitoltam az ajtót, s hátat fordítottam neki, megéreztem kezét a fenekemen. Nem volt kérdéses, hogy mit éreztem, így meg sem próbáltam bizonygatni hisztérikusan sértettségemet. Mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy nem bírt a vérével, s a látvány megbolondította. Mosolyognom kellett volna. S a mellkasomat szétfeszítő düh ellenére is nyugodtan reagáltam.
– Ne fogdoss Sean, ahhoz sincs már közöd. Elbasztad. Ez mindig jusson eszedbe, mikor meglátod bármelyik neked tetsző kis részemet. Fogtad? – fölényes mosolyom kiszélesedésével emeltem egyre feljebb és feljebb kezemet, hogy mellkasára paskoljak, mint az elveszett lehetőségek nyugtatásául.
Pedig tetszett volna. S mikor ránk húzta az erkély üvegajtaját, nem az ijedtség volt az első gondolatom. Sőt. A farmeranyagon át felforrt bőrön szívesen éreztem volna újra kezét. Elkapott a hév. Magával ragadott a hiány karja.
Sean passziójának tekinthette a nőkínzást. Olyan jól csinálta… érzékkel és hozzáértéssel, talán a tudtán kívül szipolyozta ki belőlem a maradék tartást, hogy újra betegévé tegyen.
– Nem fogok őrjöngeni. Azt akarom, hogy te bukj ki először.
Megerőltetve magam elfordítottam fejemet az ajtó kilincsén nyugvó kézfejéről. Nem akartam elképzelni, hogy neki préselve őt az üvegezett ajtónak, csókjainkból életre váló sóhajokat és nyögéseket nyom el az átlátszó szigetelés.
Az ajtó kinyílt, s mintha a bentről kitóduló levegő jelentené a szabadságot, úgy kaptam életre a menekülési útvonalat látva.
Megelőzve Seant, áttörtem bűvkörének kontúrját, s a már ismert úton mentem le a konyhába, ahol már a szülők izgatottan vártak kettőnket. A konyha határán lépteim lelassultak. A vesztőhelyre is jobban sietett az ember, mint amennyire én vártam az idillikus ebédet. Ha anyám nem szegődik kettőnk mellé, hogy karjai alá vegyen bennünket, akkor lehet, hogy hátraarcot mímelve elrohanok otthonról.
Míg ő annyira ujjongott, én belül megsemmisültem.
– Tálaljunk – nyögdécselve egyeztem bele. Némán követtem anyámat a konyhába, ahol kis híján elejtettem a kezembe nyomott forró leveses edényt.
– Tessék?
Túl sok jót feltételezett arról a szemétládáról az asztalnál. Ráadásul mi van, ha az alma nem esett messze a fájától?
– Tetszett neki. Imádta. Biztos, hogy muszáj velük összeköltöznünk? Nem lehetne, hogy külön háztartásban folytassátok, és néha összejárjatok? Anya, már volt egy házasságod.
– Fejezd be Nevaeh a hisztériát. Mától nem csak te leszel, ezt fel kell dolgoznod. De ne viselkedj ennyire pesszimistán. Indulás!
Senki nem díjazta a mai napon a függetlenségi törekvésemet. Még Sean is boldogan dobta el magától eddigi jól megszokott életét, hogy nálunk újat kezdjen. Megőrült a világ?
A levessel már az asztal körül tébláboltam, s megfordult a fejemben, hogy az egészet Sean ölébe öntsem, de ez nem tűnt végül olyan jó ötletnek. Elvetettem a lehetőséget. Látva, hogy az egyetlen hely Sean oldalán maradt, megemberelve magam, helyet foglaltam.
Nem tudtam visszafojtani a felöklendezett negédes mosolyt.
Rosszul voltam ettől a nagy ismerkedéstől.
– Nevaeh, édesem, szednél Parkernek és Seannak? Azonnal behozom a leveshez a fokhagymás cipót, amit én magam sütöttem. Még most veszem majd ki a sütőből. Azonnal jövök vissza!
Parker arcára futólag csókot nyomott, hogy aztán izgatottan visszasiessen a konyhájába.
– Az édesanyám főztje igazán mennyei. Ha egyszer rákap, Mr. Murrey, többé nem kíván majd máshol enni.
– Ebben egész biztos vagyok. Nevaeh, kérlek, tegeződjünk. Jól ismerjük már egymást. Elvégre, a kislányom leszel.
A szedőkanál megmerevedett ujjaim között, s visszaejtettem a krémlevesbe. Messze menőkig nem izgatott, hogy a becsapódáskor kifröcskölődő kisebb-nagyobb cseppek mind ott végezték Sean világos színű ingjén. Ó, és ezt még csak nem is szándékosan követtem el ellene. Nem is fogok hát bocsánatot kérni.  
Mire anyám visszaért, sikeresen megtöltöttem mind a négyünk tányérját. Még Seanét is. És nem moslékot öntöttem bele.
– Vegyetek drágaságok.
A felszeletelt, vadul gőzölgő pékkészítményt anyám az asztalközepére tette, de mivel nem állt szándékomban mindent fellökni magam előtt, kezdve a hatvan féle borospohárral, át a szalvétadíszeken, inkább felemelkedtem ültemből. Seannak az volt a hatalmas szerencséje, mikor úgy döntöttem, hogy egy kicsit megtaposom cipőbe bújtatott lábfejét, hogy én mezítláb voltam. De az ujjpercei ettől függetlenül is úgy érezhették, hogy a Csomolungma sziklái nehezedtek rájuk.
– Sean, ugye te is kérsz?
A kikészített kis tányérjára, neki is emeltem a cipószeletből.
– Mr. Murrey, vagyis… öhm. Parker. Sean azt mondta, ügyvédként praktizálsz. Itt is fogod folytatni a munkádat? Van itt lent egy tágas helyiség, még üresen. Be is rendezkedhetnél, hogy itthon tudj dolgozni. Vannak tanítványaic is? A végén lehet, hogy én is rákapok az ízére. Pályaválasztás előtt állok. És tekintve, hogy az anyám nem akarja, hogy annyi alkoholista ember között mozogjak nap, mint nap, mint ő… lehet szívesen nyernék betekintést a munkádba.
Megjátszottam az ostobát. Hiszen tudván, hogy Saul mindennapos vendégünk lesz, szóba kellett őt hoznom. Mégis csak Sean orra alá akartam dörgölni a tényeket, s nézni, ahogy szenved az udvaron már feszegetett témától.
Míg a másik oldal nem figyelt, s én elég közel voltam Seanhez, észrevétlenül hajoltam a füléhez.
– Szinte el is felejtettem mondani, hogy ismered…
Valószínűleg ennél nem kellett több. A téma még nem nyugodott le. Szakadék tátongott a felrebbentett hír és a valóság között.
Persze, nem akartam mutatni, hogy mennyire élvezem, hogy belé márthatom szavaim élesre köszörült pengéjét, így jóízűen emeltem egy kanálnyit a tejszínes hagymakrémlevesből ajkaim közé.

Ha számoltuk volna a pontokat, a mérleg fele jól láthatóan elbillent volna az én oldalamra. Tekintve azonban, hogy a testvérek kapcsolatában nem jutott elegendő idő a listaírásra, inkább látatlanban kezet fogtam a sorsunkkal, és élvetegen leszerződtem az éjjelbe nyúló, vérre menő öldöklés mellett.
Bármit tettem az asztal körül, tekintetem lopva Sean arckifejezését, s arcára kiülő gondolatait fürkészte. Megmámorított sziszegése, s fájdalmas nyögése.
– Sean nem a válogatós fajta. Épp az emeleten mondta, hogy milyen kicsik az igényei – jóízűen szürcsöltem a forró levesből, miután diadalittasan konstatálhattam, miként újabb centimétereket faragtam le nagyképűségéből.
Nem szomorítottam magam a törölhetetlen ténnyel, hogy a társaságban elkövetett kíméletlenségeknek, amint kettesben maradunk és Sean ihletést kap, lesz még visszhangja sérelmeinek, amit busásan meg fogok fizetni. De még olyan messze volt a pillanat, hogy én legyek alul.
Anyám persze mit sem látva a mellette terpeszkedő családfő szerepét bitorló Parker iránt táplált érzéseitől, tovább etette a fokhagymás cipó foszlós testével szerelmesét. Gusztusos látvány volt. Valamikor négy évesen még örültem volna, ha a szüleim összegabalyodva, fiatalos szerelemtől megrészegülve falják a másik testét, most azonban a két felnőtt nyájas közeledése premier plánból filmezve, ahogy gyermeteg érzéseiket újraélték, idegenkedésre sarkallt.
Feltételezhetően ezért sikerült szerencsétlenül rámarkolnom Sean térdére, miközben saját székem karfáját kerestem. Kétségbeestem, hogy nem sikíthatok. Mentsvárat kerestem a pillanatban, melyre erősen rákoncentrálva, visszatartotta betegeskedő gyomrom tartalmát.
Nyugtató volt látni, hogy a családi ebéd nem csak engem dúlt fel. A szavazati jogtól való megfosztottságban sanyarogva, Sean is pont annyira ellenkező véleményen volt a szüleinkkel, mint én. Nocsak, a kapcsolatunknak véget vető vitahelyzet óta ez volt az első alkalom, hogy egy oldalon álltunk.
Az idő elteltével persze a Seanhez kötődő érzéseim megszűntek, s ismét lehetőséget láttam rá, hogy belé marjak. Ahogyan ő tette tegnap a parton. Hiába hibázott akaratlanul, ha egyszer láttam és bántott.
Sault anélkül fényezték az asztalnál, hogy én tettem volna. Ha az anyám még néhány vacsoránál ennyi halmozottan remek jelzőt hall róla, még azt is el fogja felejteni, hogy huszonsok éves, s beleegyezik majd, hogy maradjon vacsorára, maradjon zuhanyozni és maradjon… maradjon, mint a pasim.
Mr. Murrey leírása foghíjas volt, hiszen kihagyta a jelenetet az iskolaudvaron, mikor hazafuvarozott, s teljesen önként ajánlotta fel, hogy megszereli a kerékpáromat. Aztán az sem hangzott el, hogy Saul nagyszerű szerető. Az odafigyelése példás, a csókja kitűnő, az ölelése gerjesztő, és ahogy saját testével óvja enyémet a hidegtől a parti homokban… komolyan, ezt is hallaniuk kellene. Legalábbis Seannak, aki már földhöz vágta volna a tányért és a széket is, amin eddig ült.
Erre nevetnem kellett. Alig tudtam visszafojtani a kuncogást.
Persze lefagyott a mosoly az arcomról, ahogy Sean tönkretette a pillanatot, s ostoba és unalmas dolgokat vett elő. Anya főztjét. Oké, ezt már hallottuk. Az emelet átalakítását. A barátnőjét. Mi az, hogy a barátnőjét? Nincs is olyanja. Nehogy már minden nagyanyám korú prostituáltját hazahozza. Meg fogok őrülni.
És anya megengedte?!
Nem! Senkit nem hozol ide Sean Murrey! Pfujj.
Képtelen voltam válaszolni. Szavak nem jöttek ki a torkomon. Legalábbis nyomdafestéket és társaságot tűrők nem. Míg ráérősen rágódtam az utolsó falaton, biccentettem egyet. Még ez is nehezemre esett.
Anyáék elemelték előlem a mélyített tányért. Nem ellenkeztem, de a fokhagymás cipómat nem adtam. Hátradőlve még hosszan rágódtam rajta, addig sem kellett kommunikálnom Seannal.
Naiv voltam. Amint kettesben maradtunk, felém fordult. Zavaróan közel volt.
– Nagyon sok bort iszol. A napi egy-két pohárka jót tesz az érfalaknak és a szívnek, de te hektó számra fogyasztod. És már a szád szaga is olyan cefrés. Vigyázz a muslincákkal, te érzéketlen fahordó… jó lesz, ha nem köszörülöd a nyelved Saulon. Kilenc év van köztünk. De tájékoztatlak, hogy a közted és köztem lévő korkülönbség sem sokkal kisebb. Öt évvel voltál több, mint én, mikor lefeküdtünk. Öttel, Sean Murrey. Tudod, mennyi az? Vagy töltsek még?
Mivel én is megkívántam a jó évjáratú szőlőerjesztést, újratöltöttem az ő poharát, majd az enyémet is.
– Igyunk arra, hogy boldog leszek Saullal. Gyerünk Sean, koccintsunk.
Az borospohár csilingelőn kapott a másik fala után. Még sokáig hallottam ünnepélyes hangját fülemben játszani.
– Zavar, Sean? Tudtad, hogy hamarabb látta a fehérneműt, amit a te tiszteletedre vettem, minthogy te figyelmetlen bunkóként letépted volna rólam? Igen… és megérintett. Már a házatok fürdőszobájában. Felhúzta a ruha zipzárját. Eszedbe sem jutott, hogy ki segítette fel rám? Hm? Látod, mennyire kapkodtál. Csak én is későn kapcsoltam. Pont, mikor átbasztad a fejem. Annál nagyobb fájdalmat ne okozzon nekem soha senki, mint amire Saul lenne képes. Annyi rosszakarat nincs abban a férfiben, mint egy ma született pelyhes kiscsirkében. Szóval, Saulra!
Nem érdekelt, ha nem osztotta a véleményemet. A poharat Saulra ürítettem ki.

A vasárnap reggel átlagosan indult. A telefon ébresztőalkalmazása, amit már tegnap tervbe vettem, hogy kiiktatok a napi rutinból nehogy újabb kellemetlenséget okozva hajnali nyolckor felzavarjon legkellemesebb álmomból, csak azért is rázendített. Ezt követően félkómásan levonaglottam az emeletről, lábam törvényszerűen megbicsaklott két fok között, s ahogy sikerült elkapnom a fából ácsolt korlátot, annyi adrenalin gyűlt össze ereimben, hogy gyomrom azonnal lemondott az intenzív feketéről.
A lépcső aljában megtorpanva arcomba ásított a ház reggeli csendje. Magányra számítottam, ami éveken keresztül ölelt magához a hétvégéken. Szabad kanapéra, egy szelet száraz pizzára a tegnapi vacsorámból, és a távirányítómra. Ehelyett:
Anyám a konyhában sürgölődött. A mosogatásért elepedő koszos edények helyett a kedvenc kis tálkámat csokis müzli gazdagította.
Egyáltalán nem volt ez megszokott, így nem is tudtam, hogyan vegyem az akadályokat. Magatehetetlenül nyomtam fel erőtlen testemet a pult mellé állított magasított szék tetejébe. Étvágyam nem volt, ezért csak játszottam a ropogós falatok felett, míg nem sikerült elmerítenem az utolsó szemet is a falánk tejben.
– Jó reggelt, kicsim! – anyámról sütött a boldogság. Alvás nélkül is pont ennyire aktív lett volna, Parker beköltözésének tényétől kivirult, s szemérmesen tevékenykedve szerette volna a legjobb formánkat mutatni.
Kár, hogy belecsúfítottam a képbe. De azt hiszem, a dagonyázó disznó hasmenéses fara is szebb látványt nyújtott volna, mint én a kialvatlan arcommal.
Nem bírt az érzéseivel, feltehetőleg ez vezetett odáig, hogy hosszan és ragaszkodón a nyakamba akaszkodott. Azt sem tudtam hol vagyok, de már meg akart fojtani.
– Anya, ne szorongass már…
– Ma költöznek be Seanék. Annyira jó lesz! Parker és én hivatalosak vagyunk a szomszéd városba baráti fogadásra. Így délután ketten lesztek Seannal. Segíts majd neki kipakolni. Nem szeretnék rosszat hallani rólad… ne ülj egésznap a tévé előtt. Tanulj is. Rendben? Vagy elvigyem a játékokat? Megteszem, Nevaeh!
Szórakozottan fenyegetett meg, mutatóját rázva orrom előtt.
Istenem. Egy újabb remek nap Sean Murrey társaságában.
– Segíteni fogok neki – kiabáltam szófogadóan anyám után. Szerencsére, ő már nem látta, hogy milyen undor vonaglott végig arcomon a fiú nevének említésére. Még, hogy beköltöztessek egy olyan személyt a személyes terembe, akit a hátam közepére sem kívántam púpnak. Ahogy ő majd kifelé pakolja a holmiját, egész biztosan úgy fogom kihajigálni az ablakon. Meg fogom nehezíteni Sean Murrey életét. Ebben biztos lehet.
S már láttam is magam előtt, hogy mennyire örömteli napnak nézünk is elébe kettecskén. Ma ki bírja majd tovább? Hol telik be a pohár? Mikor szab a türelem határt zabos indulatainak?

Anyám tízkor már teljes harci díszben nézte magát a tükörben. Még ide egy kis púder, oda szájfény, és akkor a parfümből soha nem lehet elég… áh, nem baj anyu, nem fogok megfulladni.
– Felöltöztél már? Egy idegen fiatal fiú jön hozzánk. Nem akarsz bugyiban mutatkozni, ugye? Ne hozd kellemetlen helyzetbe azt a szegény fiút. Még tartozol egy őszinte vallomással az ebédet illetően. Te üldözted el, ugye?
A további vádaskodás elmaradt. Szabadon tömhettem be válaszadás előtt számat egy maréknyi megbontott pisztáciával, hogy aztán visszatérjek az én alternatív világomba és tovább folytassam a vérre menő küldetést.
Ha anyám tudta volna, hogy a Seannel való kapcsolatomat nem jellemzi az idegenség, meg a prűdség, de még a szégyenlősség, egész biztosan a fejéhez kapott volna.
– Már meg is jöttek. Kapcsold ki azt a játékot. Nevaeh.
Bocs anya, rohadtul nincs kedvem az ajtóban sort állni, hogy engem is összenyaljanak.
A telefonom érzésből zendített rá. Tudtam, hogy Saul még a hétvégéken is elfoglalt, ezért nem várhattam el tőle, hogy nappal órák hosszat lógjon a telefonon és szavaival szórakoztasson. Már az SMS-eitől jobban éreztem magam.
Izgatottan kaptam fel hát a készüléket, hogy választ pötyögjek neki. Hosszan kiélveztem a pillanatot, gondolkodtam és javítottam helyesírási hibáimat, s a mondatokat is válogatott kifejezésekből tákoltam össze.
De semmi nem nyomta el Sean hangját, ahogy köszönt anyámnak. Ezer közül is felismertem volna, pont úgy, ahogy az extázist megelőző percekben születő, torokból jövő nyögéseit és élveteg morgásait is.
– Köszönj Parkernek kicsim, mert mi megyünk. Nagyon jók legyetek ketten. Sean, remélem, hogy otthon tudod érezni magad. Bármi probléma lenne, hívj nyugodtan. Nevaeht neveld meg… néha olyan kis szófogadatlan.
Kössz, anyám. Hallottam. Ez a seggfej anélkül is jogot formál a világom összedöntéséhez, hogy pluszban önbizalommal ruháznád fel.
– Sziasztok.
Csak menjetek már a francba. Besokalltam. Egy nap után.

Az ajtó csukódott. Már csak Sean és én voltunk a házban. A srác feltehetően a kartondobozait pakolgatta. Reméltem, hogy nem az én segítségemre vár, mert akkor egy hét múlva sem leszünk előrébb.
– Örvendetes, hogy újra itt vagy. Menj moss kezet… ki tudja, milyen szemétben turkáltál tegnap este óta.
Miért kellett azonnal beugrania, hogy ez a szemétláda tegnap két nővel egyszerre heverészett egy ágyban meztelenül? Heverészett? Nem… valószínűleg izomláza is lett a megterheléstől. Áh. Nem kell nekem ezzel foglalkoznom.
Már a videojáték sem kötött le. Ellökve magamtól a kart, megcéloztam az emeletet. Bugyimat persze jól láthatóan igazgattam fenekemen, míg el nem tűntem a lépcsőfordulóban, hogy aztán elzárkózzak tőle.
Kreativitás híján nem tudtam megmaradni a társaságában. Már pedig, egyelőre semmi remek ötletem nem volt, amivel kiűzhettem volna őt a világból.
Inkább visszadőltem az ágyamba, hogy néhány percnyi lustálkodás után felöltözzek. A nap legundorítóbb tíz perce volt, míg ruhákat szenvedtem magamra. Ilyen kicsinyes dolgokkal törődni, mint az öltözködés… csak, hogy Sean Murrey ne élvezze francia bugyiba bújtatott fenekem látványát.

A lépcsőn ráérősen szedtem a fokokat. Középső ujjam görcsösen felágaskodott, ráadásul karom is úgy döntött, hogy most akad ki. Kapja csak be. Mélyen. És bassza meg. De ne engem. Valaki mást. Akár azt a két elhasznált ikreket a parti homokban.
Még a hideg is kirázott, azonban elégedetlen dühvel, csak akkor voltam hajlandó felnyögni, mikor már behúztam magam mögött hálószobám ajtaját.
Mielőtt üvöltve belevetettem volna arcomat a párnák rengetegébe, az ágy háttámlájának peremén felhalmozva, megbizonyosodtam róla, hogy ez a derék legény nem ugrott neki azonnal a kartondobozoknak, s nem sürgölődött a másik oldalon.
Ez volt az utolsó negyed óra, amit még magányomban élvezhettem. Egyedül az életemmel, az érzéseimmel, a hibáimmal.
Magatehetetlen lustaság uralkodott el rajtam, ahogy minden vasárnap délelőtt történt. Mikor más már az ebédhez készült, én még jócskán küzdöttem a hétfő elérkezése ellen.
Tovább fetrengtem az ágyon. Néha dobtam magamon egyet, felhevült talpamat egy bohóc játékos hajlékonyságával nyomtam fel a falra, hogy utána nem törődöm módon csípőmet is centikkel utána emeljem. Szenvedtem. A szótárban én voltam az illusztráció a látványos haldoklás mellett. Komolyan. Ahogy lelógott a fejem az ágyról, s a koszos ruhadarabok mellé tolt laptopomért kérődztem akaratlanul is elgyengülő izmú karjaimmal, rájöttem, hogy mennyire röhejes is lehetek. Bizony. Tíz perc után, már magamon vigyorogtam.
Nagyon király.
Feladtam. Bárhogy nyújtózkodtam, azt a szar gépet nem értem el. Így aztán maradt a hasamra ejtett telefon. Nem használtam, még a képernyőt sem villantottam fel felesleges energiát pazarolva rá. Csak forgattam. Forgattam hosszában, tekergettem keresztben, s még a levegőbe is feldobtam. Mikor a negyedik próbálkozásnál hasfalam helyett a földre zúdult, inkább befejeztem.
Még csak az hiányzott, hogy a külvilággal való kapcsolatom megszakadjon, és itt maradjak óriási képű majom bátyuskámmal.
Hajtincseim csavargatása közben hallottam meg a folyosóról érkező neszezést. Nocsak, ez a szemét meg sem próbálta eltéveszteni az ajtót. Céltudatosan vetette meg lábát saját felségterületén belül.
De tulajdonképpen, engem miért is izgatott, hogy nem nyitott rám? Miért zavart annyira, hogy figyelmen kívül hagyott? Hogy nem szólt hozzám, nem ignorált a közös társaságban? Miért bosszantott oly nagyon, hogy nem láthatom, mit tesz és mit gondol? Miért? Utáltam. Nagyon utáltam. Tényleg rettentően…
Francokat.
A telefon a földön heverészett. Csendesen. Éppen elpilledtem, lehunytam szememet és belemerültem a kellemes fantázia világában perverz kis lényemnek. Jól esően játszódott le előttem a filmbeillő jelenet, amint Sean megkörnyékezett.

Nem kopog. Csak benyit. Lazán. Arcán csintalan mosoly játszik. Engem néz. Arcán a kifejezés csak kiszélesedik, ahogy falja az ágyon fekvő lustaságomat. Sóhajt, miközben felfuttatja fél karját az ajtó félfára, s fejét is neki támasztja az izom-párnának. Vár rám. Nem szót egy szót sem, nem teszi tönkre a pillanatot. Engem vár. S amikor két karomat átfűzöm nyakán, hogy közel érezzem magam hozzá, birtokló telhetetlenséggel markol bele fenekembe, s a csípőm köré szoruló karöve fojtón összeszűkül. Eltelek vele. S sikítani lenne kedvem, mikor megcsókol.

Áh.
Mielőtt a telefonért nyúltam volna, ami a beérkező üzenettől megremegett a földön, erőteljesen fejbe vágtam magam kedvenc kispárnámmal. Túlságosan elnéző voltam, ugyanis még ezután is abban reménykedtem, hogy az a mocsadék fordított rám időt. És láss csodát… Sean írt.

Valami sokkal jobbat csinálok, mint az alvás. És ha a parton nem teltél volna el magaddal, emlékeznél, hogy nem sikoltozok feleslegesen. Kettőnk közül úgy látom, te vagy, aki unja magát. Egyébként is. Már régen törölnöd kellett volna a számomat. De legalábbis átjavítani a névjegyet Húgocskámra.
A gatyádat meg vedd le magadnak. Nincs benne semmi, amivel nekem örömet okoztál volna. Smile. Smile. Smile.

Gondolkodás nélkül küldtem el neki a hevesen pötyögött üzenetet. Hasra fordultam. Nem bírtam a vigyorommal. Alig vártam, hogy válaszoljon a másik szobából.

Érdektelenül járattam ujjamat a képernyőn. Futólag megnyitottam az alkalmazásokat, átlapoztam az utoljára hívottak listáját, belepillantottam a lefolytatott levelezésekbe, de ezek közül egyik sem tudta hosszan megragadni figyelmemet.
Alig vártam, hogy kezemben megrezdüljön a készülék és felvillanjon Sean neve. De a pillanat még váratott magára. Mézbarna tincseimet is zavaró tényezőnek tartottam, ezért ujjaim kíméletlenül utasították azokat fülem mögé. Persze képességem, hogy a nehéz csendben kipuhatolózzam, mi történik a szomszéd szobában, még mindig nem szuperált.
Elveszetten hanyatlott reményvesztett arcom a párnák közé. Nyöszörögve vártam a pillanatot, mikor Sean Murrey hajlandóságot tanúsítva válaszra méltat, ahogy az intellektuális emberek teszik a kommunikációban résztvevőként. De nem. Ő váratott. És le mertem volna fogadni, hogy élvezte, ahogy visszakézből sújt le rám azzal a rövid időintervallummal, amit én használtam fel, hogy gyermeki rajongással bepötyögjem az üzenetét.
Már az ágyneműt kapargattam, s tüdőm kapacitását teszteltem unalmamban, mikor végre feléledt holt álmából a széles kijelzős, törékeny testű mobiltelefon.
Két combomat tövénél erősebben kellett egymásnak préselnem, hogy elnyomjam buja izgatottságát vágyódó testemnek.
Kapkodva nyitottam meg az üzenetet. Hiszen képtelen voltam elfeledni a tényt, hogy vágytam rá. Hogy akartam őt. Mindennek ellenére Seant választottam volna, s a lehetőségét egy újabb kellemetlen éjszakának, mely nem hoz vigaszt az előzményekre. Mégis ezerszer inkább tettem volna meg vele, mint az odafigyelő Saullal.
Ajkamat cirógattam, hogy felelevenítsem gondolatban a srác csókját. A pillanatot és elérzékenyült lelkivilágomat azonban hazavágta a szomszéd szobát lakó seggfej és az üzenet.
A mélye felé nyelt az örvénylő rengetege szavainak. Hirtelen fagyott le arcomról a vigyor.

Nincsenek önértékelési problémáim, Murrey. A külvilág egyetlen olyan tagja vagy, aki dacol a tökéletességemmel. Tetszelegni? Neked? Fekete csipkében? Áh, arra gondolsz, amit épp most csippentett a fogai közé Saul, hogy lehúzza rólam? Hihetetlenül tetszik neki. Nincs szükségem a szexuális ajánlatodra. Nem vagyok egyedül… de neked nagyon jó maszturbálást. Nyugodtan képzelj el meztelenül, képzelj el Saullal. Hátha végre újra tudod élni a tengerpartit.
U.i.: Szedd le az ágytakarót, mielőtt összejátszanád. ;-)

Feltehetőleg megalázóra sikeredett az SMS, de ez sem borította arcomat szégyenpírral. Mód felett dühített, hogy még képet is küldött magáról, mikor annyira nehezen álltam meg, hogy ne bolonduljak meg érte. Kedvem lett volna falhoz vágni a méregdrága készüléket, s átmenni hozzá, hogy ágyékára nehezedve követeljem meg hűséges csókját. Lehetetlennek tűnt, hogy valaha még érezzem őt magamhoz közel. Annyira dühített, hogy inkább ülőhelyzetbe nyomtam testem.
Hosszan néztem a mellékelt képet. Annyira tetszett. Mindentől függetlenül tetszett. S már a körmömet rágtam tehetetlenségemben, miközben a párnák halma közé másztam. Az ágy nyekkent egyet, háttámlája a falnak koccant.
Ó.
A felfedezés szórakozottá tett. S ugyan megtehettem volna, hogy Sault áthívjam, s lekönyörögjem róla ruháit, majd becsábítsam az ágyamba, de arra nem volt időm. Sean szobája felöl nem jöttek hangok. Az SMS-emet olvasta.
Először épp hogy rántottam egyet a háttámlán. Mikor rájöttem, hogy a ritmikus hangok milyen félreérthetőek, folytattam. Már az ágy is elmozdult a helyéről, a fal megsínylette erőszakomat, de ez olyan kicsinyes nézőpont volt. Sean Murrey a másik szobában azt hallgatta, ahogy egy másik férfi a magáévá tesz.
S ez diadalittas nyögést eredményezett ajkaimon. Nem tudtam ellenállni magamnak. Kegyetlen voltam és egyszerre kreatív. Egy nő, akit megbántottak, s most a maga eszközeivel állt bosszút érte.

Felbecsülhetetlen ötletnek tűnt, hogy egy heves aktus hangjait imitáljam. Komolyan, ha tíz percnél tovább húzta volna az idea, még vállon is veregettem volna magam. Nyögéseim fáradtak. Karomban az izmok megnyúltak, s csak az erő tartott vissza, amit a levegővel együtt prüszköltem ki tüdőmből.
Bele sem gondoltam, hogy valójában mit csinálok. A mozifilmek világából kiragadott hangzatos képek hergeltek, s azok mozzanatai hajtottak előre. A párnák hangtalanul hagyták maguk mögött süllyedő hajómat, a takaró meggyűrődve hevert bokám alá szorulva.
Terveim között szerepelt, hogy a befejezést követően verejtékben úszva meztelenül trappolok le a konyhába, hogy a hűtő előtt elidőzve kedvemre valót válasszak a dús kínálatból. De meddig volt illő tartania? Hol kellett abbahagyni? Mi volt az az időintervallum, ami után Sean elhitte volna az együttlétet? És a vakolat? Megvárjam, míg lehullik?
Kérdések halmoztak el, miközben az ágy tovább nyekergett alattam. Nyögéseim megritkultak, s már az erőmet sem sikerült olyan erővel rángatni, ahogy az elején kezdtem. Rosszul osztottam be a levegőt.
A folytatásnál sokkal jobban érdekelt a Sean arcára ülő döbbenet, a megalázottság, a kín, amit akkor fog érezni, mikor fedetlen testem egy karnyújtásnyira lesz tőle, de ő nem érintheti.
Tudtam, hogy hallja. Feltehetően a szomszéd ház konyhájában is azon gondolkoztak, hogy mi ez az eszetlen dörömbölés.
Épp egy pillanatra torpantam csak meg, hogy arcomba hulló tincseimet fejem tetején a tömegbe simítsam, mikor az ajtó bajtársi éveinket maga mögött hagyva engedett Sean akaratának, s azonnal beengedte a fiút.
Ó, hogy az a….
A vigyor, amit játszi kegyetlenségem vázolt rá vonásokat, megszűnt létezni. Fülem tövéig elvörösödtem. Kígyó ujjaim lefeslettek a támláról. Ostoba voltam, hogy azt hittem, ennyivel borsot törhetek Sean orra alá, hogy célt érek, s dühe mindent elmosva őrült pakolásba hajszolja. De ez nem így történt. Mintha tisztán tudná, hogy magam vagyok, rám nyitott.
– Baszódj meg, Sean! És ha lett volna itt valaki?! És ha nem lettem volna egyedül?
Tajtékoztam a dühtől. Nem is tudtam, hogy hová kapjak, miután lelepleztem magam és csalafintaságom.
Mély levegőket kellett vennem, hogy elbírjak viháncolásával. Markomba szorult a párna csücske, s kedvem lett volna hozzávágni ahhoz a pöffeszkedő képéhez. Miért tette ezt velem? Megalázott. Úristen, hogy most mennyire megzuhanhattam a szemében…
Legyűrve a vágyat, hogy megfojtsam, megpróbáltam összekapargálni nyomorúságomban elhamvadó büszkeségemet. Legalábbis azt, ami megmaradt belőle.
Elemelkedve az ágyról, megvetően néztem végig testén.
– Hol hagytad a ruháidat, hm? És miért csuktad be az ajtót? Sean! Nem vigyoroghatsz így a jelenlétemben! Hallottad?!
Ha szavakkal teremteni lehetett volna, akkor ez a faszfej már harminchat féleképpen öngyilkosságot követett volna el. Így azonban… röhejes voltam. S inkább a saját fejemhez kellett volna vágnom a díszpárnákat.
Nem. Nem. Nem.
A csatát elveszítettem, de a háborúnak még nincs vége, vagy mi a franc. Most szépen összeszedem magam. Így van. Ez lesz a legjobb.
De nem. Megőrülök tőle, hogy néz. A két párna egymás után csúszott ki kezemből, de igazából egyik sem okozott testén öt napon túl gyógyuló sérüléseket. Sőt. Örülhettem, hogy a bokáját eltalálta az egyik.
– Sean… ugye nem hitted, hogy ha levetkőzöl nekem kisgatyára, akkor majd veled fogok… ágyakrobatikázni – lehet, hogy ezt a témát inkább nem kellett volna túráztatnom. – Vagy várj… te tényleg maszturbálni készültél? Nem azt mondtam, hogy gyere át és nézz meg. Azt mondtam, hogy képzelj el. Te, seggfej!
A pár percig tartó nyugalom tovaillant. Újra gyűlölet izzott fel mellkasomban. Ölni lehetett volna ilyenkor áfonyakék szivárványhártyáim mondandójával.
– Menj ki a szobámból Sean… vagy kiraklak. Hallod?
Pőre végtagjain, mellkasán nem találtam fogást. Hogy hozzáérjek? Nem lehet, mert megbénulok. Végül sután értem mellkasához, hogy lökjek rajta egyet. Idegenkedtem a közelségétől, éppen ezért minden vágyam volt, hogy azonnal lelépjen. Szót fogadjon. Én voltam itt a ház úrnője!