Sosem gondoltam volna, hogy Hawaii-nak ezen a részén ilyen sok park van. Őszintén szólva azt sem, hogy az egész szigetország területén van park. Szerettem ezeket a helyeket, gyerekkorom óta vonzódtam hozzájuk, bár leginkább éjszaka tértem ki, hogy leüljek egy padra és csak bámuljam a csillagokat, azon gondolkodva, hogy miért születtem világra. Hogy mi az én célom a jövőre nézve, mit kell tennem, miért teremtettem. Itt, Hawaii-n az esték is olyan forróak, mint a nappalok, ami az én Finn országból szökött lelkemnek és testemnek túl meleg, szinte éget.
Most mégis kimerészkedtem abból a garzonból, ahol sikerült meghúznom magam néhány napra. A legjobb barátommal találkozom, Abraham-el. Oly’ sok éve nem láttam. Utoljára akkor, amikor a nővérem a vállába lőtt egy golyót. Pedig olyan jók voltak együtt, azt gondoltam, nem csak én, hanem mindenki, aki ismerte őket, hogy talán örökre együtt lesznek. Kaarina letette a szereket, női ruhát húzott, és minden nap mosolygott, pedig a nagyapánk eltűnése óta egyszer sem láttam, hogy felfelé görbült volna a szája.
Aztán egyetlen pillanat alatt minden szétesett, tönkrement, ismét ott voltam család nélkül, szerettek nélkül, menekültem újra és újra, míg végül a szülőhazámat is el kellett hagynom. Így kerültem ide, futva, menekülve a törvény elől, mert úgy hallottam, itt nincs kiadatás.