- Berozsdásodtál!
Ez édesanyám kedvenc szava és az utóbbi pár találkozásunk során valamilyen „varázslatos” módon mindig ehhez a témához kötöttünk ki. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy nem unja még, hogy mindig ezzel szekáljon. Még most is gondmentesen fel tudnom magamban idézni az ő hangjával azt, ahogyan azt szajkózza, hogy a középiskolában oda voltak értem a fiúk, de én mindig csak a könyvtár sorait bújtam, vagy gazdátlan ebekkel és macskákkal foglalkoztam a menhelyen. Aztán felháborodva hozzáteszi, hogy ön-szán-tám-ból. Ezt akár in medias resnek is nevezhetjük, majd jön az önsajnálkozás. Eme fejezet arról szó, hogy édesanyám keseregve azt hajtogatja, valószínűleg nem éli meg azt a napot, amikor unokával áldom meg. Talán azt sem, hogy áldott állapotban lásson. Utána felsorolja a két exem, és hozzáteszi, hogy bezzeg tőlük milyen szép és egészséges unokái születhettek volna – ezt nagyjából úgy mondja, mintha neki kellene kilenc hónapig kihordani, majd kipottyantani a csecsemőt, és úgy mintha ez olyan könnyű dolog lenne főleg vállalkozó szellemű, leendő férj és apa nélkül – majd egyenesen, maga elé mered.
Vegyük úgy, hogy ez kis bevezető volt az életembe, és ezek után gondolom érthető, ha azt mondom, hogy vakrandizásba fogtam. Nem vagyok negatív, vagy pesszimista, de eddig egyszerűen katasztrófa volt mind. Találkoztam már gazdag cégvezetőkkel, közepes rétegekben mozgó közgazdászokkal, munkanélküliekkel, és sorolhatnám még. Nos, igen, egyik mellett sem tudtam magam elképzelni egy hétig, nemhogy egy életig. Nem csoda hát, hogy lassan kiábrándulni kezdtem az ilyesfajta ismerkedésből… aztán valamelyik reggel az egyik barátnőm, Tina, csupán egy üzenetet küldött a postással - ne kérdezze senki, hogy miért nem a telefonját használta - amiben egy személy és egy park neve szerepelt, illetve egy időpont. Tináról tudni kell, hogy munkatársam és gyakran betyárkodik a telefonommal, főleg, ha a társkeresős alkalmazásaimat nyitva hagyom. Ergo teljesen világos volt számomra, hogy mit jelent a cetli: egy újabb vakrandi, ami valószínűleg legalább akkora baklövés lesz, mint az előzőek.
Mivel szeretem az izgalmat, és a papírra vésett ismeretlen adatok szinte lélegzetelállítóan felvillanyoztak, ezért úgy döntöttem, nem hagyom ki a lehetőséget. Természetesen aznap - reggel valami oknál fogva azt gondoltam, jó ötlet csinos ruhában munkába menni -  törvényszerűen rajz órán az egyik kislurkó véletlenül teljesen összekente a tört fehér, csipkés blúzomat. Hihetetlen pánikba estem, és valószínűleg ez ki is rajzolódott az arcom minden vonalán, ugyanis a kis srác rémülten, szótlanul csak állt és engem figyelt – mint aki a végítéletet várja -, ahogy azon morfondíroztam, mihez kezdek most, hogy se időm munka után hazamenni és átöltözni, se pedig ruhám, amit felkaphatok az itteni mosdóban. És itt ismét Tina jön a képbe, ugyanis, amikor már ott tartottam, hogy inkább hagyom az egészet és hazamegyek jégkrém bödönökbe és sorozatok tömkelegébe fojtani a bánatomat, amit anyám örök szingliségemről szóló beszólásai keltenek bennem, a drágalátos barátnőm hozzám vágott egy egyszerű, pamut pólót. És mielőtt valaki azt hinné, hogy egyszerű a helyzet… nos, nem az. A ruhadarab egyike volt a gyereknapról megmaradtaknak, és ha ez nem mond el semmit, akkor hozzáteszem azt is, hogy tele volt írva idétlen, de mégis rettenetesen édes, gyerek kézi írással felfirkantott bolondságokkal: különböző felismerhetetlen figurák – talán állatok, vagy mesehősök -, rajzfilmek betétdal szövegei, kedvenc mondókák és ki tudja még, mik rejtőznek a mondatokba rakott szavak között. Tekintettel arra, hogy biztos voltam abban, ez is csak egy olyan „randizunk, beszélünk egy kicsit, még egyszer randizunk, és aztán újra, utána pedig rájövünk, hogy nem illünk össze” dolog lesz, felvettem a pólót és a találka helyszínére indultam.
Atyaég! Nem süt le rólam, hogy egy huszonéves, teljesen kétségbeesett tanárnő vagyok, aki egy ideje nem élt kapcsolatban, ugyan, dehogy! Hogy én mi a jó istenért mentem bele ebbe?

A parkba érve megkeresem azt a bizonyos fűzfát, aminek törzsére egy óriási fehér x van felfestve, közben azon gondolkozom, hogy vajon az illető intézte oda a jelet, vagy egyszerűen ott volt, így gondolta, hasznát veszi. Mindenesetre már most felkeltette az érdeklődésem, hisz ez ezerszer izgalmasabb, mint beülni egy kávézóba és várni.
Kényelembe helyezem magam a fa tövébe, majd felveszem a napszemüvegem, hátha tőle csak lazának tűnik a pólóm, nem pedig egyenesen bénának. Az alján felírt Kim Possible dalszövegrészt nézve a fejemet ráztam. Kattogj, pittyegj, csörögj rám, ha kellek...?! Micsoda pasifelszedő duma...