Ha rám nézel egy átlagos, aránylag értelmes tekintetű, talán még kedvesnek is tűnő, csibészes mosolyú palit látsz. Nem egy feltétlenül Casanova alkat, nem túl izmos, de nem is folyik szét a hájtól, nem túl magas , de nem is alacsony. Az öltözködésem is átlagos. Semmi igazán kirívó nincs bennem. A viselkedésemben sem. Nem vagyok hivalkodóan harsány, de gyanúsan csöndes se. Egy az átlagosabbnál is átlagosabb férfi, olyan, amilyenek mellett minden utcasarkon elmész, anélkül, hogy fel tudnád idézni az arcukat. És igazából pont ez a lényeg. Mert ami a felszín alatt van, arról sejtelmed sem lehet. Még a legvadabb rémálmaidban sem gondolnál rá. Pedig ez az átlagos, aránylag jó külsejű fickó maga a megtestesült rémálmod lehet. Aki gondolkodás nélkül beléd rakja a kést a sikátorban, kiforgat a vagyonodból,a  szemed láttára kínozza halálra a családtagjaid, amit éppen az érdeke kíván. Meglepődtél? Nem csodálom.
Kiismerhetetlen. Ez a legjobb szó rám, azt hiszem. Sosem tudhatod, mit forgatok éppen a fejemben és ez így a legjobb nekem. Már vagy hét éve mozgok ezekben a körökben, elég magasra verekedtem magam. Igazából a piszkos munkát már nem kellene nekem végeznem, de én kifejezetten élvezem. Vagy legalább nézni. Hallani az áldozatok halálhörgését. Látni a szenvedést az arcukon, ahogy az élet utolsó szikrája is kihuny a szemükben.
Jobban teszed hát, ha nem állsz az utamba. Persze nem tudhatod soha. Az is lehet, hogy ártatlan vagy és egy ismerősöd, barátod, családtagod miatt kell vezekelned. Kellemetlen. Jól vigyázz hát. Mert ha akarlak, megtalállak, ezt garantálom. És nem ismerek kegyelmet. Csak egyet ígérhetek, de azt biztosra. Bármilyen ügyed is lenne velem: fájni fog.

Kényelmesen hátradőlök az ülésen és kinézek az ablakon, ahogy a gép a felhők fölé emelkedik. Tulajdonképpen megengedhetném magamnak, hogy első osztályon utazzak, de a turistaosztály feltünés-mentesebb, így hamis útlevéllel. Könnyebb volt elintézni így. Kinyitom a könyvecskét, hogy megnézzem, milyen néven is fogom folytatni életemet a napos Hawaii-n. David Milford. Angol házaló ügynök. Tökéletes. Szerencsére kifogástalan az angolom, nem úgy, mint a legtöbb franciának. Az oktatásomért legalább hálás lehetek a szüleimnek. Meg a vagyonért, amit rám hagytak. Mert hát szegények életüket vesztették egy tragikus „balesetben”, a húgommal együtt. Szomorú dolog az, ha az emberre rágyullad a ház éjszaka és még a méregdrága füstérzékelő sem működik valami rejtélyes okból… És így persze, mint egyedüli élő leszármazó, az egész örökség az enyém. Pénz tehát van bőven. Akár csak nyaralni is mehetnék Honoluluba. De ennél sokkal fontosabb okom van odamenni.
Kinyitom a laptopomat és megnyitom a képfájlokat, amiket nemrég mentettem rá a pendrive-omra. Paris, a kis játékom még mindig igazán vonzó és aranyos, ahogy próbál új életet kezdeni Hawaii-n. Nagy kár, hogy engem nem lehet ilyen egyszerűen lerázni. Ráadásul az sem esett túl jól, hogy így otthagyott, mikor épp csak egy kisebb gubanc támadt és kénytelen voltam átruccanni Németországba egy kis időre, mert belekeveredtem egy maffiaháborúba Marseille-ben. Hát szabad ilyet csinálni, kis Paris-em? Attól tartok, még mindig nem tanulta meg a leckét teljesen. Kénytelen leszek megbüntetni majd egy kicsit. Persze nem nagyon, éppen csak, hogy megértse, engem nem lehet csakúgy elhagyni. Sajnálom ugyan, de fájni fog egy kicsit, az biztos. De hát, aki keresi magának a bajt… Majd belátja ő is, hogy csak a javát szolgálja. Végtére is, nekem köszönheti, hogy nem hullott darabjaira az élete. Hat pokoli élvet vállaltam miatta. Nem mintha nem érte volna meg összegészében mondjuk.
Habár kamaszként a javítóintézetben mindenki csicskájának lenni nem egy nagy élvezet, ezt elárulhatom. Minden értelemben igazából… de erről jobb nem szót ejteni. Mindennek ára van. Az a hat év megkeményített. Tulajdonképpen ott értettem meg az emberi természetet. Mindenki szeret pusztítani, csak van, aki elnyomja magában ezt a természetes ösztönt. Ha belegondolok, valójában szórakoztatott, hogy az a kis ribanc megdöglött abban a szertárban. Eleve életképtelen volt úgyis. Na meg, tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy megtaláltam magamat. Hat év abban a javítóintézetben elég volt arra, hogy kitanuljam minden csínját-bínját annak a mesterségnek, amiben most utazom és a megfelelő kapcsolatokra is szert tegyek. Hamar rájöttek, hogy nemcsak egy őstulok vagyok, mint a rabtársaim többsége, így az úgy nevezett „intellektuális bűnözők” felkaroltak. Eleinte ott is csak kis csicska voltam, futár, díler (noha jómagam soha semmilyen anyaggal nem éltem, ártana a zseniális elmémnek), de aztán hízelgéssel, zsarolással, vérrel, mikor éppen mire volt szükség, egyre feljebb jutottam. Ma már én ugráltatok másokat, nem ők engem.
Ezért tudtam megtalálni Parist is olyan könnyen. Paris… általánosba és középiskolába jártunk együtt, fölötte jártam, egészen addig a bizonyos szertáras incidensig. Idegesített minket az a lány, bezártuk hát. Fene se gondolta, hogy ez lesz belőle… Emlékszem, kislánynak is milyen elbűvölő volt Paris. Kezdettől fogva rajongtam érte. Gazdag család sarja volt ő is, mégis teljesen más, mint a többi lány. Ő persze csak barátként tekintett rám, de akkor még voltam annyira szentimentális barom, hogy vállaljak mindent helyette, még a javítóintézetet is. Apám közbenjárására (pénzzel sok mindent el lehet érni) és a jó magaviseletemnek köszönhetően aztán tíz év helyett, amit a gondatlan emberölés miatt kaptam, hat év múltán szabadultam, feltételesen. Azóta már alighanem életfogytiglant kapnék, de ez a legkevésbé sem érdekel. Nem kapnak el, annyi szent. Többé nem.
Tulajdonképpen akkor értettem meg, milyen ostoba voltam, mikor szabadulásom után, a születésnapján leptem meg Parist. Más ember lettem és megértettem, semmi nincs ingyen. Nem vártam volna tőle sokat azok után, amit tettem. Őt akartam és nem mást. De láttam rajta, soha nem tekintene magától férfiként rám és ez bántotta az önérzetemet. Paris az enyém, megfizettem érte rendesen. Ennek így kell lennie. S ha nem megy szép szóval, hát majd máshogy. Kénytelen volt engedelmeskedni nekem, hiszen a börtöntől mindennél jobban retteg. Én pedig bebiztosítottam magam. Olyan mocskos bűnözőt faragtam belőle, mint én magam, így már ő aligha úszná meg röpke hat évvel. Mondhatnám, ő az én legkedvesebb játékom. Még mindig gyönyörű nőnek látom. A legszebbnek, legkülönlegesebbnek mind közül. Nem állítom, hogy rajta kívül más nőre rá sem nézek, de az ő esetükben csak a testük érdekel. Akár erőszakkal is, mert úgy viccesebb és fájdalmasabb nekik. Egy nőt nem is lehet semmivel olyan jól megtörni, mint egy jó kis szexuális erőszakkal, ha már itt tartunk.
De Paris más, ő különleges. Szórakoztatóbb is a lelki tortúra, mint a fizikai. Több energiát igényel, de viccesebb. És Paris megéri az energiát.
Már csak órák kérdése és megérkezik a gépem Honoluluba. Kipihenem magam, aztán felkeresem őt. Már alig várom, hogy lássam az arcát, amikor megpillant. Emlékezetes lesz a viszontlátás pillanata, ebben biztos vagyok.