Úgy gondolom, rettenetesen nehéz olyan dolgokról beszélni, amik folyton változnak. Pedig a külsőm és a belsőm is egy olyan dolog, ami nem állandó. Helyzetnek megfelelően cselekszem, érzem, gondolkodom, és tépelődöm. Hiszen egy jó emberből is lehet gonosz, hogyha úgy hozza a sors. Vagy éppen fordítva. Tehát nem mesélhetek magamról. A külsőm az, amit látsz, a belsőm pedig az, amit nem fogok elárulni. Igazodj ki rajtam, máshogy nem megy. Szeretek titokzatos lenni, megtartani magamnak az önnön problémáimat. Híresség vagyok, mondhatni. Játszottam pár filmben, és emiatt az államokban eléggé felkapott lett a nevem. Azért jöttem ide, hogy egy kis időre is, de kikapcsolódjak. A nevem Ursula Wield, de ne lepődj meg, ha Aurora-ként mutatkozom be. Ez az álnevesdi megkönnyíti az életem. Jobbjára.

Az ablaknál ülök, kezemben egy női cigaretta, a füst lassan folyik ki az ajkaim között, mint holmi áttetsző kígyó. Figyelem, ahogyan Darren fogja az utolsó csomagját is, és beledobja a fekete mustang csomagtartójába, majd lassan beül a kocsiba, még egyszer utoljára rám pillant, beül az autóba és elhajt. Ki egyenesen a fekete kovácsolt vaskapun, s én megint egyedül maradok ebben a hatalmas házban.
Ilyen a hírességek élete. Megunta, hogy folyton el kell mennem, fotózások, interjúk, gálák, egyszerűen nem lehet szabadulni az állandósult telefoncsörgésektől, SMS-ektől, és a rajongói levelektől. Nem hibáztatom, hogy megunta. Nem az ő hibája, hogy normális életet akar, normális menyasszonyt, nem pedig engem, aki mellett sosem lehet egyetlen perc nyugta sem.
Felállok, nem bámulom tovább a rózsákkal teleültetett kertet, és a szökőkutat. Ezen az őszi reggelen, erős köd szállt a birtokra, olyan köd, ami ellepi az egész életemet. Kisétálok a nappaliba, lehajolok a szekrényhez, kinyitom az ajtókat és előveszek belőle egy kötelet. Ott pihen már legalább három éve, és tudtam jól, mindig tudtam, hogy el fog jönni az a nap, amikor használni fogom.
Hurokká formázom a végét, pont olyan nagyra, amibe még belefér a fejem, s a kötelet szorongatva felállok a kávézó asztalra. A kötél végét rácsomózom a csillárra, s óvatosan beleakasztom a nyakam. Nem bírom ezt tovább, nekem nem kell ez az élet ilyen áron, szerelem nélkül, Darren nélkül.
Könnyek gyűlnek a szemembe, próbálom felkészíteni magamat a visszafordíthatatlanra, arra, hogy ez az egyetlen kiút. A kulcs megzörren a zárban, felkapom a fejemet, kétségbeesetten lépek le az asztalról. A kötél megrándul, hátrakapva a nyakamat és a fejemet. A bordáim közé szorul az utolsó levegő, sikoltanék, de nem tudok, homályos a látásom, még utoljára látom Malcolm, az öcsém arcát, akinek kiseik a kezéből a papírzacskó, s a tiszta padlón szétfolyik a tej.
Hangos sípolásra ébredek, valami nyomja az arcomat. Kinyitom a szemem, látásom eleinte homályos, majd kitisztulva meglátom a gépeket, amikre rákötöztek. Lélegeztető maszk van az arcomon, kezemből kiáll egy infúzió. Malcolm mellettem alszik egy fotelban, kezében a telefonját szorongatja. Kinyílik az ajtó, de nem ébred rá, egy szőke hajú nővér áll felém, és leveszi rólam a maszkot.
- Jó reggelt, Miss. Wield!
- Hol vagyok? – csak ennyi jön ki a torkomon.
- Honoluluban, a Hawaii kórházban. Túl van az életveszélyen.