Egészségtelen, mentálisan. A hármas egység, a mentális, lelki, szociális part egy részén hasadék keletkezett. Ezáltal a másik kettőt is magával vonva. Így igazságtalan volna ráhúzni csak az elmémre a lemaradást. Ráadásként a dohány mindennapi szükségletem képezi, így a kis nyavalyás testi harmóniának is annyi. Minduntalan hanyagolom a társadalmi életet. A pácienseken túl, minek is ápolnék mindenféle hasztalan, képmutató bájcsevejt unalmas emberekkel? Az elme feltárása, a lélek gyógyítása túlmutat ezen. Ennek ellenére, segítőkész vagyok, jobb napokon. A nyelvem csípős, gyakorlatilag nem tiszteli a munkaköri szabályokat, kimondom, amit gondolok. Ha éppen sikerül az álmatlanságot elhagyni és a csillagok között sétálni éjszaka, meglehetősen jó társaság vagyok. Nevetésszerű hangot csupán ritka, érdekes személyiségek képesek kicsikarni belőlem. Akad, hogy dühömet kivetítem a világra, akkor nem menekül előlem a három éves Claudia sem. Nem mesélek róla, kitaláció. Mint a legtöbb barát. Relatív fogalom. A személyiségem sosincs egyedül. Folyton vaskarmokkal öleli a múltam, ezáltal ne várd tőle, hogy önállóan döntsön, vagy feleljen.
Rosszabb napjaimon gyakran hisznek, pedofil buszsofőrnek. Pedig a higiéniára ügyelek. Ettől függetlenül göndör, dús fürtök. Keskeny áll, beesett tekintet. Hosszú nyak, mindig zsiráfra asszociálnak. Miért? Magas, vékony, csámpás. Kissé lassú, de ha sikerül perdülnöm, gyors vagyok. Az elmém az. Ennyi elég a hivatásomhoz, hova tovább?

Miss. Betranche halálát követő szörnyűséges pár napnak az eseményei összefolynak. Túl sötét. Túl tapinthatatlan. Torzít. Elemészt. Mintha meg sem történt volna. Csak egy-egy jelenet sejlik fel előttem, egy-egy rémkép. Ahogy próbálom foltozgatni emlékeim szövetét, és ezeknek a megmaradt emlékeknek mindegyike hozzá kötődik: Charlotte, az édesanyja ravatala előtt, meredt arccal nézve maga elé, tőle szokatlan módon hagyva, hogy a felnőttek irányítgassák. Tehetetlenül. Kiszolgáltatva. Charlotte a temetésen, ahogy annyira aprónak, elveszettnek tűnt a hatalmas ébenfekete koporsó mellett. Vékony, kékre dermedt ujjai egy pillanatra sem eresztették. Úgy simított végig rajta, ahogy a szél borzolja az ágakat, pontosan az éles, mindent elsöprő vihar előtt.
És a legszörnyűbb mind közül, Charlotte, amikor érte jöttek. Ez talán egy-két nappal a temetés után történt: hirtelen nem értettem, a felnőttek közül miért nem tesz senki semmit. Még apám is csak mozdulatlanul figyelte, ahogy Charlotte-t beteszik a rácsos ablakú kocsiba, és elviszik. - Nem ő tette... - kiáltottam oda nekik is, abban bízva, hogy a hangom majd megtöri a dermedt bénaságukat. De a világ belefagy a motorbúgásába. Az alakok mozdulatlanul figyelnek a távolba. Csak a mennydörgés az, ami éles csattanással szakítja meg a településre ült csendet.
A szemeim elborították a düh, a felháborodás és a tehetetlenség okozta könnyek. Gyűlöltem az egész világot, átkozva benne minden felnőttet, akik túl ostobák voltak, hogy megértsék, mi folyik itt. Homályosan láttam csak, hogy a bekötőút mentén a vöröstölgyek koronáját vadul cibálta a szél, vérfoltokkal pettyezve be előttünk az utat. És egy túl sötét alak a tölgy mögött, ahogy elégedetten elfordul. Charlotta apja az.


Hogyan is tudtam volna álomra hajtani a fejem? Hogyan is gondolhattam volna egy pillanatig bármi másra, mint a durva kezekre, amik megragadták, és betuszkolták a kocsiba; az igazságtalan vádra, a félreértésre, és a rosszindulat mocskos habokat vető tengerére, amely körülvette őt?

Bizonyíték, bizonyíték. Azt hiszem, fizikailag is beteggé tett. A végén már maga édesanyám kérlelte apám, hogy vigyen el meglátogatni őt, miután megelégelte, hogy minden vigasztalásomra tett kísérlet makacs ellenállásba ütközik. De nem tette. Soha többet nem láttam őt. Soha többet nem tudtam róla, semmit. Írásba foglalták, hogy nem tehetem be a lábam az intézménybe. Soha. Tudták, hogy tudom az igazságot. De Charlotte apja tavaly- enyém idén elhalálozott. A papírokat semmissé tettem. Fegyveremként a pszichológia remek eszköznek bizonyosult.


Messziről megpillantom a magas, fehérre meszelt falakat. Az embernek az az érzése támad, hogy ha ezek a masszív kapuszárnyak egyszer bezárulnak a háta mögött, már talán soha többé nem nyílnak ki. Nyomasztó. Kísérteties. Hátborzongató. De mit számít? A bűntudat, a tehetetlenség börtöne alól feloldozás.

A fehér falakról lassan csorgó sikolyokkal még ijesztőbben fest.  Lépteinktől visszhangzik a csarnok. Pár beteg lézeng céltalanul, mind homályos elmével, mind elveszetten. Mennyi kóbor lélek. Mennyi meggyötört élet. Kedvem támadna újra a sarokba fordulni és számolni. A számok megnyugtatnak. Igen, a számok...


- Mr. Crine! - ismeretlen hang vonja magára megdermedt figyelmem.
Igen, akarom mondani, de az elém táruló látvány elnémított. Elszörnyedve révedek az őrre, miközben leereszkedem az ágyra, és a zsebkendőm előhúzva letörölöm a homlokomon gyöngyöző izzadságcseppeket.
- Uram, sajnálom, ha megviselte a látvány. - kiegyensúlyozott a hangja, állatokként kezeli őket. Pillanatok alatt meg van a diagnózis. Szája sarka egy pillanatra felhúzódik, tudom, hogy hazudik. Kárörvend a nyomoromon.
- Nagyon beteg volt a lány. - belefagyok a belélegzésbe, ismét rápillantok.
- Hol van most? - zihálom.
- Uram, ez a lány már évekkel ezelőtt meghalt. Öt vagy hat, ha pontosítani akarok. - oldalra döntöm a fejem, és elmosolyodok, azzal a különös, mindentudó mosollyal. Hirtelen ostobának érzem magam. Megcsóválom a fejem.
- Mondja, jól van? - átlépi a küszöböt, olyan mintha gyomorszájba vágna.
Makacsul összepréselem az ajkaim. Már túl jól ismerem ezt az arckifejezést: megérdemelte, megérdemli mindegyik, amelyik ide kerül. Mindössze egy szomorú mosollyal válaszolok.
- Magára hagyjam? - te sátán. Hallom, a néma szavakat. Hallom, a sötét gondolataid. Hallom, hogy örülsz. De hallom a kínod is. A feleséged, a gyerekeid elhagytak. Túl ittad magad, démon.
Nem felelek. Távozik.


Néhány percig csendben ücsörgök az ágyad szélén. Látom, nem sokat alszol ezen az éjen, egyre csak forgolódsz, ki-és belépve az öntudatlanság kapuján, én pedig alig tudok csak enyhíteni a kínodon. Valamikor hajnal felé, mikor már egy ideje megint ébren vagy, váratlanul szólsz:
- James ölte meg.
- Tudom. – felelem meglepetten, mert ekkor hirtelen tényleg világos, hogy nem történhetett másképp, mégsem érdekes már.
- Akkor jó. - halkan, óvatosan préseled ki a szavakat.
- Sajnálom, hogy nem tudtam megakadályozni. - elcsuklik a hangom, vészjósló.
- Meg sem próbáltad. - elfordulsz tőlem.
- Próbáltam, én próbáltam... Mindent megtettem.- a rácsot markolom.
- Hát nem érted, milyen veszélyes? – suttogod ijedt szemekkel.
- Még mindig félsz tőle? Már nem bánthat. Nem érhet el. – fogom meg a kezed, mert ebben a pillanatban egy erős köhögő roham vesz erőt rajtad. Odatartom a zsebkendőm, amit csakhamar pirosra fest a véred.
- Sosem érdekelt, hogy engem bánthat-e… – suttogod, mikor ismét szóhoz tudsz jutni a megerőltetés után. – Én csak… -
- Ssss... – nyugtatlak, miközben egy tiszta kendővel letörlöm gyöngyöző homlokod. – Tudom. - elmosolyodsz, mint aki csak erre a megerősítésre vár, közelebb mozdulok.
- Téged akart megölni. Nem engedhettem. Te mégis cserben hagytál. - hallom, de hamarosan elalszol, és nem is ébredsz már fel többé.

Végül nézem a kendőt a kezemben, véres folt pihen szegélyén. Az ágy üres. De látlak. És ekkor elkezdek sírni.



Orvosi praxisom folyamán sok embert láttam őrülten, talán többet is, mint amit ép lélekkel el lehet viselni. Többet láttam felépülni, mint hittem benne egykor. Régen. Láttam meghalni férfiakat - bátor férfiakat -, és nőket, akik szótlan elszántsággal tűrték a fájdalmat. Láttam a sötétséget, a démonokat, a szörnyeket az arcok mögött. Láttam sok hazugságot és rengeteg kínt. A halál számomra már mindig annak a percnek a kétségbeesett rettenete és egész életemre rávetülő sötétsége lesz, amely elragadta tőlem Charlotte-t azon a fájdalmas emlékű novemberi hajnalon, mikor a durva kezek elragadták és betuszkolták a tizenkét éves lányt, az autóba.