Boldogan indultam meg a helyre, ahol találkozni fogok a kisöcsémmel. Na jó, igazából nem az öcsim, de szeretek rá így gondolni. Sok minden történt velem amióta idejöttem. A bátyám befogadott és most vele élek, bár biztos vagyok benne, hogy azt gondolja, hogy nem itt lenne a helyen, hanem abban a bizonyos kórházban, ahonnan elszöktem. Ennek ellenére se érezteti velem a dolgot, inkább örül neki, hogy itt vagyok. Lett egy orvosom is, aminek kevésbé örülök, mert már iszonyom van tőlük lassan, de majd feldolgozom valahogy ezt is. Aztán emellett egyetemre járok, egyelőre jók az eredményeim, de mégse hoz lázba az iskola. Életemben először bekerültem egy bandába, s itt kapcsolódik össze minden Miloval. A többiekkel is jól kijövök nagyjából, kivéve egyetlen taggal, mégis azt mondom, hogy ő az a valaki, aki talán a másik felem lehetne. Teljes mértékben meg tudja érteni a helyzetem, mert hasonló korú és hasonló problémákkal küzd, mint én. Ő nem pánikbeteg, nem kell félreérteni, de ő se mondható teljesen egészségesnek… Hiszen neki is megvan a nyavalyája akár csak nekem, de egyelőre még tünetmentes. Talán ezért is ő az a személy, aki a legjobban tudja kezelni a pánikrohamaimat.
A többiekkel is jóban voltam, amin én magam is meglepődtem, hiszen elsőre nem igazán tudtam hogyan is kéne kezelnem azokat az embereket, akik körülvesznek. Kicsit furcsa volt megszoknom,hogy nem én vagyok a „szegény gyerek, akire vigyázni kell”, és meg mernek közelíteni az emberek. Egy kicsit még mindig nehezen reagálok ezekre a dolgokra, de szerencsére azok akik eddig vesznek körül, nem zavartatják magukat a dolog miatt. Ez a bandában is elmondható a legtöbb fiúra, kivéve egyre, aki valamiért nagyon nem bírja a burám. Az érzés igazából kölcsönös, mert ha ő úgy, akkor én miért viselkedjek másképp? Na nem mintha akkora nagy tapasztalatom lenne a barátok szerzése terén, de mégse akarok hülyét csinálni magamból…
Beletúrtam a kócos hajamba, ami már kissé hosszúra nőtt alul, s majdnem a vállamat verdesték a sötét tincseim. Az emberek meg is bámulnak ahogy végighaladok az utcán, de nem igazán foglalkozom vele. Már megszoktam, otthon is ez volt amiért máshogy kombinálom össze a ruháimat, mint a nyugati emberek. Annak ellenére, hogy nem jártam soha a Koreában, azért követtem egy kicsit a világát és titkon irigyeltem az ottani hírességeket. Még férfi szemmel is ijesztően jól néztek ki, én meg egy nyomorék lúzer voltam, amíg össze nem kaptam magam egy kicsit.
Befordultam a sarkon, mert ez volt a rövidebb út a park felé. Tisztában voltam vele, hogy késésben vagyok, ezért megigazítottam az orromon a szemüveget, a gitárt átdobtam a hátamon, és egy kicsit gyorsabb tempóra kapcsoltam. Még nem telt el fél óra azóta, hogy megettem volna a reggelim, ezért is tartottam attól,hogy megfájdul a hasam, mégse lassítottam le a lépteim. Nem akartam tovább váratni Milo-t lassan így is oda kéne érnem.
Mindig itt gitározgattunk. Szerettük ezt a helyet, mert itt nem voltunk háborgatva, egyszerűen csak leülhettünk és pengethettük a hangszerünket anélkül, hogy bárki megzavarna minket. Jó volt vele zenélni, mivel másfajta zenét hallgatott, mint én. Az én fülemnek inkább az alternatív rock és punkosabb vonal fekszik, ő viszont a hazája zenéjét szereti nagyon. Persze ha úgy vesszük én is, mert Kanadában mind a punk pop, punk rock bandák uralkodnak… A Simple Plan, vagy a SUM 41.
Elmosolyodtam mikor a látóterembe szökött a sziklás bejárat és még jobban felgyorsítottam a lépteim. Az utolsó lépéseket már csaknem futva tettem meg, hamar el akartam már foglalni a kedvenc kiálló kis kövemet.
- Szia. – köszöntem be neki. Ahogy sejtettem, már várt rám – Nem maradtam el sokáig, ugye?
Reméltem, hogy nem fél órája ücsörög itt, és derűs hangulatában találom majd. Bár szerintem nehezen haragudna meg rám olyan nagyon, vagyis fordított esetben nekem nem menne és hát ugye mindenki magából indul ki…
- Tanultál valami újat? – kérdeztem, majd levetettem a gitárt a hátamról és kicipzároztam azt. Mielőtt kivettem volna a csodás hangszerem, előbányásztam egy kissé viseltes csoki szeletet és felé nyújtottam.
- Tessék, kell a táplálék a fejlődő szervezetednek – mondtam neki vigyorogva. Tényleg csak pár hónappal fiatalabb nálam, de imádtam úgy viselkedni, mintha évekkel lenne nálam kisebb. Mindig is szerettem volna egy kis öcsit, de én voltam a család utolsó vállalkozása sajnos…
- Voltál dokinál? – kérdeztem tőle, mint minden egyes alkalommal. Egyszerűen csak magamból indultam ki, én a kezelések nagy részét egyszerűen kihagytam, mert gyűlöltem az orvosokat. Milo nem ilyen, ő ha jól tudom mindig ott van az időpontokon, de azért biztosra akarok menni.
727
ruhaa
zene
megjegyzés: Remélem tetszik drága.*.* <33