Aki 196 centi magasan úgy tud közlekedni, mint valami kibaszott lepedőutánzat, azzal ne kekeckedj. Baráti jó tanács. Netán, szívélyes kézfogás, biztató mosoly? Sosem fogsz az álarcom mögé látni, ne is áltasd magad. Sokkal természetesebben viselem, mint a legtöbb ember. Az vagyok, akinek akarom, hogy láss, sosem több és sosem kevesebb. Karrierem ívének teljes tudatában fogok eléd állni és ha kell a sárba döngölni egy szívdöglesztő mosoly keretében.
De lehet, hogy egy füstös kiskocsmában kapsz tőlem egy ilyen mosolyt vagy egy előkelő szórakozóhelyen, netán estélyen. Ha nincs mellettem a nőszemély, akit nekem egy napon kutyakötelességem lesz elvennem.
Mit rejt a maszk...? Jó kérdés. És baromira fölösleges... Úgysem fogom levenni...

Kicsit mocorgok a gépen, kényelmetlen az ülés ennyi ülés után, még első osztályon is. Legalább eltereli a figyelmem egy bejövő hívás. Szó szerint a semmiből kellett a konzulátust Honolulun felhúzni, mivel eddig a legközelebbi Los Angelesben volt. Ami lássuk be... az állampolgárok számára nem igazán örömteli hír, ha ellopják az útlevelüket nyaralás közben, netán sürgős konzuli segítségre van szükségük.
Egy hónapja még a Parlament épületének egyik folyosóján ültem a legidősebb Bass mellett. A gyomrom is liftezik attól az embertől. Főleg ha megszólal. Felét jó ha értem elsőre amit mond, noha egy országból jöttünk. Csak ő walesi. Emellett annyi konzuli és nagyköveti címet birtokolt már, amit egy magamfajta feltörekvőnek csak ámulattal kellene bámulnia. De nem bírom. Nem engedi a büszkeségem. Egyszer, majd én is akkora kutya leszek, mint ez az ember. Pedig az összes gyereke szégyent hozott a diplomáciára és a politikára...
- Worrington. - veszem fel a telefont könnyedén.
- Jó hírem van, uram! Jövőhéten, terv szerint megnyithatjuk a konzulátust! Mire berendezkedik, kész leszünk a technikai átadásra.
Elégedett, szinte macskás mosoly terül el az arcomon. Szeretem, amikor terv szerint mennek a dolgaim.

- Az öcsémmel mi a helyzet, Carson? - pillantok a komornyikra, aki kicsit fancsali képet vág a kérdésemre. Pedig igazán várhatta volna. Elvégre egy városban vagyunk és... szívemen viselem drága fivérem sorsát. Úgyis bele fog valamibe bukni és most nincs itt apa, hogy kirángassa a szarból, amibe saját magát lökte. Megtanulhatta volna, hogy húzódnak bizonyos határok. Én sem döngetem a titkárnőket. Pedig simán megtehetném.

Az orrnyergem dörzsölve ülök az íróasztalomnál. Hiába tíkfa itt az Atyaúristen is és én sem vagyok egy elhanyagolható jelenség, mégis kicsit aktatologatónak érzem magam. A mai napon a hetvenedik aláírást firkantom különféle levelekre. Minden apró kis hurkot szépen megformálva. Nem mondom, hogy valami botrányra számítok...
Amint elhagyja az elmém a kósza gondolat, valaki csak úgy benyit az ajtón és be sem kopog. Undok dolog az udvariatlanság...
- Kathleen... Mondd, kedvesem, hallottál már a kopogásról, mint udvariassági formuláról, amivel bebocsájtást nyerhetnek az emberek a konzul ajtaján? - fel sem nézve dorgálom a menyasszonyom.
- Pont nem érdekel a kopogás, Worrington. - csak úgy zúg a cinizmus a hangjából. Felpillantok rá és látom, amint becsukja az ajtót és megtámasztja a hátát rajta. Aztán előhúz valamit a zsebéből és odadobja nekem. Még szerencse, hogy jó reflexeim vannak. Egy műanyag kis tárgy. Amin két pozitív jelzés éktelenkedik kékes árnyalatban. Az arcomon az érzelmi skálám minden színe végigszalad. Pontosan ettől tartottam...