Summer&Winter; ellentétesek, mégis egyformák vagyunk. Ő légies, bájos, játszi könnyedséggel nyílik az emberek irányába, velem ellentétben. Ahogy a nevem is tükrözi, nehezen birkózom meg a bizalom-bizalmatlanság kérdéssel. Summer a legfontosabb, amellett, hogy olyan számomra, mint egy éles tükör, a legkellemesebb társaság, a legjobb barát, a legirigyebb testvér és a legpofátlanabb kritikus. És én pont ezért tartom őt a legfontosabbnak. Ha nem bólint rá a kék blúzomra, a fehér lenge-nadrágommal, nem kapom magamra. Ő a stylist, a menedzser, a sminkes és a fodrász. Ő az én ezer-mesteres csillagom.

Ha valakinek megadatik, hogy külső szemmel lássa magát, méghozzá úgy, hogy gyakorlatilag a gondolataival szembesítse magát, (mindenféle kérdés-kérés nélkül,) az néha rettentően irritáló tud ám lenni, mind e mellett, rémisztően jó érzés. Tudni, hogy van az életedben egyetlen olyan személy, aki végig baktat veled azon a hosszú, apró, fekete fonalon, méghozzá a kezed fogva,... nem egy hátrány. De néha, -gyakorlatilag az esetek 25%-ban- külön is képesek minket kezelni és ilyenkor én vagyok; Winter Knowles, aki mindig kerüli a szokványos megoldásokat. Különlegesnek és rendkívülinek érzem magam, ami sokszor akkor is egyértelműen mutatkozik, ha nem közvetlenül cselekszem. Keresem a valódiságot, és ezt sokan nem értik meg. Képtelen vagyok elrugaszkodni a racionális dolgoktól. Különösen érzékeny vagyok, és egy különleges képességem adott; azonnal megérzem, hogy mi valódi és mi nem. Szeszélyes és érzelmileg labilis; ezek a jelzők kiváltképp erősítenek. Úgy érzem, hogy mindig én húzom a rövidebbet, és azt hiszem/abban a hitben mozgok, hogy másoknak (igazságtalanul) több szerencséjük van, mint nekem. Emiatt rettegek a konkurenciától, de boldogtalanul romantikus is vagyok. A bizalmas körökben megfelelően szórakoztató teremtés tudok lenni, de jobb kedvelem egy könyv társaságát, mint a nagyobb tömegeket. A zsúfolt helyzeteket kerülöm, a konfliktusokkal megbirkózom. Kissé elzárkózó oldalam ellenére, könnyedén barátkozom, ha arra bizalmas személlyel találkozom. Mindig együttérzéssel hallgatom meg a számomra fontos embereket, érdeklődöm irántuk és ha módomban áll, szívesen segítek is rajtuk. Szívesen kalandozok a múltban, épp ezért kedvelek mindent, ami régi, ami elmúlt. Érdekel az antikvitás, a történelem... Éppen ezért nem osztom múltra, jelenre és jövőre az időt, egyszerűen folyamatosnak tekintem. Nem ismerek kompromisszumokat; vagy mindent, vagy semmit. A partnertől függően. Kiváló az emlékezőképességem, nem felejtek el semmit, képes vagyok a legaprólékosabban visszaemlékezni/felidézni az emlékeim. Hűvös, távolságtartó a külvilággal szemben; így jellemeznek, egészen sokan. A tanári pályám során szerencsére csupán az apró gyermekek jelenléte a folytonos.

általános külső ismertetőjelek
169 cm, 57 kg.
Szemem színe; hamvas szürke. ~
Alkatom; átlagos. ~
Öltözékem; egyszerű. ~

Kiterülve fekszem a fehér lepedőn. A sötétítőket behúzva, a légkondi hiányát illően meggyászolom. Az ágy két oldalán a két egymással szemközti falnál fotelek; régimódi festmények a falon és így tovább. A koffeinelvonás kezdődő tünetei rajzolnak sötét karikákat a szemem alá, megint későn ültem neki kijavítani a gyerekek beadandóit a hétfői dokumentumfilmről, miközben eszembe jut, hogy benn hagytam a suliban a naplót. A helyzetet reálisan felmérve - talán a szürke épületbe vonszolva magam, majd jobban megy -, így egyedül autózok be a kisváros elrejtett iskolájába. Summer még nem került elő, ezért hagytam egy cetlit az asztalán. Útközben beugrok valami melegítésre nem szoruló kajáért, és pár karton vízért. A kasszánál várakozva ötletszerűen bedobok egy 'Szép házak' magazint is a kosárba, mindig eljátszok a képzeletemmel, ha a kezembe akad egy ilyen, hogy mégis, hogyan érezném magam benne, hol lennének a legfontosabb cuccaim és hogy Summer hol aludna, ha érzelmi válsága nem engedné, hogy egyedül hajtsa méz-édes álomra a fejét. Bent az üzletben legyek zümmögnek a plafonról lógó rég bekrepált ventilátor körül.
- Elnézést. - valaki magára akarja felhívni a figyelmem, de valami szupergonosz kilophatta a levegőt a világból: mert nem jön ki hang a torkomon, csak elnyílnak telt ajkaim. Széles mellkasával arrébb tessékel, éppen hogy nem csuklok bele a mellettem ékeskedő polcba. Hivatalosan is láthatatlan lettem és hallhatatlan, észrevehetetlen, eltűntem, nem létezek, senki nem figyel rám Nem is vagyok. A műanyag kosár kiesik a kezemből, a konzervek fémes kongással gurulnak szét a kövön. Egy kétségbeesett pillantással találkozik az enyém, hogy mégis egyben hagyott-e a tornádó, ha ilyen éles csattanás szakította fel a boltra ülő némaságot. Nem érkezik válasz, s talán ez az oka annak, hogy a szellő megfordul és meg áll előttem.
- Jól van? -hallom, hogy a hurrikán most itt van, közel hajol az arcomhoz, és tisztázom magamban, hogy kiesett pár másodperc, ami eltelt aközött, hogy felbámult a plafonra, miután fellökött és most megint kitisztul a látásom a polcnak támaszkodva, a befőttek és a basmati rizs között. És ez mennyire kellemetlen lenne,.. a holttestet egy üveg almakompót mellett találták a kiérkező helyszínelők,... gyorsan össze is kapom magam a gondolatra.
- Hirtelen légszomj. Előfordult már máskor is. - vonok vállat légiesen, miközben leereszkedve nyúlnék a széthullott palackok után, de kezem csalódottan húzom vissza, mikor észlelem, hogy megelőztek.
- Köszönöm. - bólintok a kosár után nyúlva.
- Ne köszönje, én bénáztam. Én löktem meg így. - próbálom nem végig hallgatni, irritál az akcentus amivel beszél, majd vontatott léptekkel indulok a pult felé. Igyekszem a boltban töltött további percekben elvonatkoztatni a sorban mögöttem álló fickótól. Már lemenőben van a nap, amikor autózok a suli felé, és azon gondolkozok, hogy hét óra, még világos van, nem olyan vészes, ha most fogok neki. Egy-két óra, az nem olyan sok.

- Remek. Minden rendben odahaza? - talán túl aggódó a természetem, hogy képes vagyok Summer-re telefonálni, csak azért, hogy megkérdezzem, hogy jól van-e.
- Értem.  Vigyázz magadra, hamarosan otthon leszek, még négy maradt. - suttogom, miközben kezet cserélek - Szia. - a távolból is képes megmosolyogtatni, csupán a vékonyka hangjával. Már beszélgetés közben felfigyeltem a léptekre a hátam mögött, de próbáltam kizárni őket, nem sok sikerrel. Valaki megáll a küszöbön.
- Már aggódtam, hogy úgy váltam el tőled, hogy nem tudtalak kiengesztelni. - az ismerős-ismeretlen hangra felkapom a tekintetem, ami automatikusan az ajtó felé araszol. Úgy gondoltam, valamelyik szülő az, de tévedtem. Mr. Hurrikán tévedt az intézetbe, bár azt nem értem, hogy Hawaii-n valaki miért tölti a késő óráját egy iskolában -hacsak nem olyan szerencsétlen, mint én-.
- Ó. - értelmes válaszokban jó vagyok.
- Minden rendben? - könnyedén neki támaszkodik az ajtónak, miközben az ujjaim eleresztik a tollat.
- Azt hiszem. - kissé lassú vagyok, úgy érzem - Mit keresel itt? - közvetlenkedésnek veszi, ha tartok tőle, hogy követett?...
- Úgy tűnik munkatársak leszünk. - villant felém egy idegesítő vigyort.

...

- Jártál már Kansasban? - hirtelen rándulok össze az ijedtségtől.
Villámokat szúró tekintettel nézek Mr. Hurrikánra, amiért képes a legváratlanabb helyzetekben is betalálni, mert ki gondolná, hogy a strandon -mert hát Hawaii-n, miért is ne lehetne két lyukas óra felügyeletét a parton töltetni a kölkökkel-, majd arra riadok fel bús magányomban, hogy az idegesítő akcentusával mellém heveredik.
- Nem, nem volt még hozzá szerencsém. - tudatosítani próbálom benne, hogy mennyire nem kívánt a személyisége. Nem bírom az embereket, ez ilyen.
- Kihoztam a srácokat úszni. A testnevelés óra kereteibe beletartozik, ugye? - széles vigyorral pillant rám, amitől képes lennék a körmeim belevájni a bőrébe és...
- Igen. - bólintok és elfordítom róla tekintetem.
Beáll a csend, majd hirtelen talpra pattan és vetkőzni kezd.
- Gyere, menjünk be mi is. - az arcomról leolvashatná a választ, de kétlem, hogy az értelmi szintje meg van hozzá, mert mentálisan gyengének tartom, az illem és az etika hiányában.
- Én inkább maradok. - megadóan enged tartásán és talán ez az a pont, ahol tudatosul benne, hogy mi ketten sosem leszünk pajtások.

...

Apró kanállal szedem a salátát a tálkába, mire jobbom felől egy kétszer akkora kar kihámozza az ujjaimból az eszközt és mindenféle kérdés nélkül elkobozza a saláta legdúsabb zöldségeit.
- Oké. - suttogom, ezzel próbálom nyugtatni a bennem lapuló ördögöt, majd pár lépéssel arrébb vánszorgok, hogy hűtött vizet vegyek elő, de egy kéz ismét beelőz és éppen azt a palackot ragadja magával, ami után én sóvárogtam. Intenzíven harapok rá alsó ajkamra, kissé tartok is tőle, hogy vérben úszik majd...
- Jó étvágyat. - suttogja a fülembe, majd elhalad az étkező legtávolabbi pontjába.

És minden áldott nap megküzdünk egymással, bár a harcainknak ezáltal én nem sok eredményességét látom, azon felül, hogy borzasztóan képes kiiktatni mentálisan. A tanári állásom mellett nem sok szabadidőm marad, de ha mégis, azt Summer mellett töltöm a legszívesebben, vagy a barátaimmal, vagy a kölykökkel. De a legboldogabbá mégis az tesz, mikor a bambuszfák között fekvő apró sövényen átküzdöm magam, fel a hegyre és beleugrok az apró vízesésbe. Nem sokan ismerik ezt a helyet és számomra pont ezért értékes, mert önmagam lehetek és szabad...

zene : A hegyen
A hűvös, nyirkos szikla peremére állok és érzem, ahogy az apró kavicsos terület rögös felszíne hullámzik a talpam alatt. A bőröm gyöngyözni kezd a hősségtől, így lassan lehámozom magamról a pólót és a nadrágot. A fürdőruhámba maradva, pillantok le a sziklaszéléről, miközben érzem az adrenalint, az ugrás előtt. Felszabadít, levetkőztet, hagyja, hogy a gátlásaim felengedjenek.
- Héj! - szólal fel a hátam mögül egy hang, mire rémülten kapom arra a tekintetem, de csak egy csalódottságtól felhevült kiakadt mimikát kap ajándékba Mr. Hurrikán.
- Mit keresel itt? - nonverbálisan is igyekszem kifejezni nemtetszésem a jelenlétére.
- Semmi baj, semmi szükség erre. - lassú léptekkel indul felém, én pedig értetlenül révedek rá.
- Oké, minden rendben? - valószínűleg megszúrta a nap.
- Még fiatal vagyok a halálodhoz. - védekezően emeli fel kezeit, mikor közelebb ér hozzám.
- Miről beszélsz? - felvonom szemöldököm, mire leereszti kezeit és mintha megvilágosodna. Bizonyára azt gondolta, hogy levetem magam a mélybe...
- Nem szeretném sulykolni az amúgy is nyilvánvalót, de mekkora szerencséd van, hogy épp erre jártam! - pillant le válla mellett a vízre, amibe épp ugrani készülök.
- Leugrok. - mondom, mintha valami idegen nyelven magyaráznám, hogy az oxigén nem mérgező...
- Oda? - mutat lefelé jobbjával.
Apró bólogatással adom tudtára, hogy eltökélt szándékomban áll.
- Ugrottál már? - kérdezi halovány vigyorral arcán.
- Igen, többször is. - bárcsak feladná és eltűnne.
- Ó, értem... - vetkőzni kezd, bár az okát nem akarja a tudatom elfogadni.
Miközben ő lehámozza magáról a pólót, zabosan fújtatom a levegőt derekamra téve kezem.
- Miért követtél? - szalad ki belőlem, miközben háttal van nekem.
- A: Nincs jobb dolgom. B: A szabadnapomon szeretek túrázni a hegyekbe és kis madarakat fotózni. C: Azt gondoltam lebuktatom a tanár néni titkos barlangját, ahol áldozatokat mutat be a vulkán isteneknek. - kacsint egyet, majd lendületbe vágja magát és beleugrik a vízbe, hallom a loccsanást, de nem követem. Agresszívan hajolok le a ruháimért, mikor rémült kiabálására eszmélek fel. A szikla peremére állva pillantok le, hogy lássam, de csak az égbe nyúló karját látom, azonnal ugrok. A vízbe érve, a nyomás felemel én pedig sietősen kavarom a felszínt, hogy elérjem, sikerül is. Megtalálom a csuklóját és azonnal magamhoz vonom, hogy a fejét a felszín felett tarthassam. Átölelve igyekszem fenn tartani, mire halk nevetésbe tör ki a kezeim között. Ahogy megértem, azonnal ellököm és a széle felé úszok.
- Ne már, csak ugrattalak. - hallom, hogy jön utánam, de nem szólok hátra. Egy igazi idióta.

És ez volt két hete, azóta csak rosszabb.