23 éves, nyomozótanonc, 168 cm. 55kg, kék szem, dús ajkak, barna haj, vékony alak, divatos ruhák.

Érdekes dolog mikor kettő van valakiből, még akkor is ha nem egy tojásból keltek ki. Úgy pláne szórakoztató, ha egyikőtök tűz, a másik pedig víz. Titokban mindenki ikerre vágyik, egy részre, ami kiegészíti, aki tudja szavak nélkül is, mire gondol, valakire, aki akkor is mellette van, ha nem akarja. Pedig nem ilyen egyszerű ám ez. A tűz és a víz nem fér meg egymás mellett, legalábbis az esetek nagy részében. Ugyanúgy, ahogy létezni se tudnak egymás nélkül.
Ha az egyik hűvös, megfontolt, akkor szinte biztos, hogy a másik heves, hebrencs, hirtelen és meggondolatlan lesz. Felkapja majd a vizet, ha kiabálására csak nyugodt válaszokat kap, és napokig fog tüntetve duzzogni, holott tudja, hogy nem neki volt igaza.
De mindemellett a legnagyobb támasza a víznek, és neki van rá a legnagyobb szüksége. Mert vele lehet lelkiismeret-furdalás nélkül kegyetlenül őszinte, nevethet hangosabban, mint bárki a moziban, mert tudja, hogy vele fog nevetni a víz is. Észben tart mindent a tűz helyett is, emlékszik minden apró történésre, mert a tűznek olyan a memóriája, mint a csirkének. Arra se emlékszik, mit evett előző nap.  Tudja, hogy a sűrű hangulatingadozásai, és az állandó érzelmi viharai ellenére is bármikor panaszkodhat, és ezt nem rest kihasználni.
Ugyanakkor, szerencsére vagy nem szerencsére, létezik egy önálló tűz is. Aki ugyanolyan hebrencs, de ugyanakkor komolyan veszi a dolgokat, és elvégzi ami a feladata. Aki szorgalmasan tanul, ha kell, és alázattal szívja magába az okosabbak szavait. Aki pillanatok alatt képes felülkerekedni a pánikon és tökéletesen megoldani a problémákat. Teszi mindent bájosan és lehengerlően, mosolyogva és boldogan. Szeretni úgy tud, ahogy senki más, észrevétlenül, melegen, elfogadóan és megbánás nélkül. Ha baja van, azt idegen nem látja, csak a mosolyt, ami mindig ott virít az arcán. Szenvedélyes, és élettel teli, társasági és lelkes. De ami a legfontosabb, minden helyzetben önmaga, és őszinte.              

Az absztrakt, pucér férfit ábrázoló festmény mereven néz rám a fehér vászonról, ahogy a félig megtelt váróban ülve, türelmesen dobolva a combomon számolom a perceket, míg  a fehérköpenyes nővérhölgy, akinek bőre látott már jobb napokat is, és valószínűleg kereken négy éve nem volt fizikai kontaktusa a férjével, beinvitáljon, csak hogy aztán a karomba szúrjon tűket, és figyelje, hogyan reagálok.  Kettő probléma vetődik fel bennem a képet szuggerálva, az egyik az eléggé nyilvánvaló, mégpedig hogy körülötte, főleg a kép alján lévő jelentősen elnagyított nemi szerv alatt koszos a fal, meglepően fura formában. A másik problémám valamivel komplikáltabb, és talán soha nem fogok rá választ találni, de nem hagy nyugodni a kérdés, hogy az Allergológián miért is helyeznek el absztrakt pucér férfit dekorációként. Félreértés ne essék, nem az egyenlőséggel van bajom, a folyosó végén egy absztrakt pucér nő bámul az öt év körüli kislányra.  Szegény gyermek, nem elég, hogy kísérleti egérként kezelik – megjegyzem, tényleg egér feje van a drágának – még meg is ijesztik. Természetesen nem ez az első alkalom, hogy ezt a remek műalkotást csodálom. Hat éves korom óta minden félévben egyszer gyönyörködhetek benne, még akkor is, ha csak egy éve került ide. Előtte egy lehányt váza volt, benne három rothadt almával. Azt mondta Winter, az realista volt. Én meg hittem neki, ebben ő sokkal jobban otthon van. A művészet nekem olyan, mint a sodoku. Bár...
A zár kattan, Irene nővér, a szexuálisan inaktív, mogorva vicsorral az arcán szélesre tárja előttem az ajtót, szemében a villanás jelzi, három másodpercen belül a vizsgálóágyon kell lennem, néma csendben, megkukulva, ellenkező esetben rám vágja az ajtót! Én pedig teljesítem követelését, olyan gyorsan csusszanok be mellette, figyelve hogy lógó keblei véletlenül se súrolják karomat, mint még soha. A doki vizsgál, egy pillanatra nem értem, miért nyomkodja a combom és a hasam, mikor csak egy egyszerű vérvizsgálatot kell elvégeznie, hogy megkaphassam a gyógyszereim. Több pillanatig is eltart, tekintve, hogy drága doktorúr – megjegyzem, újonc lehet, fiatal, borostás, és büdös, tizenhárom évig nem találkoztam vele. – rám villantja foghíjasan sármos mosolyát, majd a mellkasom veszi célba nyomorgató vizsgálat elvégzése érdekében. Rémült pillantást vetek szeretett nővérhölgyre, de az csak böködi a betűket, kórlapot írva nekem, valószínűleg vesekövem lesz, ahogy ez a vizsgálat halad. Ha nem, hát nem elv mentén magamhoz ragadom az irányítást, megragadva hiányos mosolyú doktorom csuklóját, líraian mesés mondatokkal küldve el hidegebb éghajlatra leugrok az ágyról, és már ott sem vagyok. Visszajövök majd, csak akkor már nem egyedül leszek, az biztos. Kirántom az ajtót, beleütközve Egércsalád anyaállatába. Hátratántorodva kapom el az ajtófélfát, ő rosszabbul járt, magára borítja a kávéját, ami miatt fájdalmasan felkiáltva hátralép, és lehuppan egy ülőalkalmatosságra. Szegény.
- Elnézést. Ha elfogad egy jó tanácsot, nos... Legyen kettő, a kávét hideg vízzel mossa ki, sóval, a rendelőt pedig a mai nap folyamán messziről kerülje el.  – Megtettem kötelességem, mint jó rendőrcsemete, már ott sem vagyok.
A Főnök üzenete fogad, szám szerint hat, két nem fogadott hívással fűszerezve, egyre dühösebb, majd rájön, hogy én ma szabadnapot kaptam. Hitte a gólya, hogy molesztálás lesz a vérvizsgálat eredménye. Szólnom kellett volna, hogy a véremet molesztálja ne a gyermekbüfét. A fenébe, miért csak utólag jutnak eszembe ilyen menő beszólások? Válaszolok, Főnöknek, Winternek, míg a zöldre várok, pötyögök, síp, indulok. Csak nem kellene, pillanatok múlva úgy érzem, repülök. Egy tizedmásodpercre megörülök, talán még csapkodok is a kezemmel, hogy még magasabbra jussak, fel, az egekbe, de mindhiába. Az aszfalt kemény, az én fejem puha, a lábam vékony, a karom meg még inkább, a telefonomnak meg annyi, egészen biztos vagyok benne. Gázolásra jár a garancia?