Nem nevezném magam egy túl könnyed embernek. De aki a diplomáciába születik, az könnyen lehet, hogy ott is hal meg. Én a diplomáciai érzékem a vállalati tárgyalóban kamatoztatom, és ennek megfelelően van bennem (erőteljesen indokolt) zárkózottság is. Pontosan elég címlapon szerepeltem már ahhoz, hogy ne dobjam a lelkem az emberek elé. A bárány vére ér két oroszlánt is és tessék… mégis itt vagyok.
Nem szokásom elmesélni, hogy mi lett a feleségem sorsa. Vagy, hogy Szöulban nőttem fel és mivel ott porrá-ronggyá szívattak engem, amiért kívülálló vagyok, igencsak megacéloztam magam. A bátyámról és a húgomról sem mesélek. Senkinek sem hiányzik, hogy górcső alá vegyék őket. Megvan mindannyiunk számára a maga keresztje. Én egy elbukott túsztárgyalást hordozok, aminek következtében meghalt a lányom anyja. A bátyám egy jól fejlett alkoholizmust, a húgom pedig a drogproblémáit.

Aki szemügyre vesz, az nem lát ebből semmit sem. Ő csak egy 180 centis, rakoncátlan barnahajú, kékszemű fazont láthat, aki mindig úgy öltözködik, mintha egy divatlapból rántották volna elő. Aki sosem káromkodik. (Egyébként ez egyáltalán nem igaz, csak én koreaiul vagy walesiül szoktam.) Egy lépteiben és tartásában is megfontolt embert, aki inkább választja a kínos csöndet, mint az üres szavakat.
És stikában hatalmas Fall Out Boy rajongó.

Nyár... Miért asszociálok mindig erről a szóról a büntetésre? Amolyan tradíció, hogy Hawaii-on töltjük a nyarat, de ha a vezérigazgató nem teheti meg, hogy szabadságot vesz ki, akkor tulajdonképpen ugyanúgy folyamatos munkaidő, csak sokkal melegebb környezetben.
Felsóhajtok, ahogy kinézek az irodaház ablakán, mindenhol jó kedélyű embereket látva. A legtöbbjükről ránézésre meglehet mondani, hogy melyik nemzet gyermekei. Az öltönynadrágom zsebébe süllyesztem a kezem. Magamban elkezdem dúdolgatni az Uma Thurman-t és táncolok is hozzá egy kicsit, - bizonyítva, hogy szerencsésebb vagyok néha, mint eszesebb – mivel pont mire megpördülök, akkor nyit be egy ismerős arc és tárja szét a karjait kedélyes mosollyal.
- Kang-ssi, annyeong haseyo! – köszöntöm meglepetten. Pont rá nem számítottam, hogy felbukkan itt. Nem csak most, úgy általánosságában, az öreg nem kimondottan kedvel engem, mivel több megbízást ütöttem le a kezéről, mint ő labdát teniszmeccsen valaha is.

A repülőtér felé a kormányon dobolok és a rádió gazdasági híreit hallgatom. Majd megszakad az adás és beszúrnak egy gyorshírt az ukrán helyzetről. Élesen sóhajtok és megrázom a fejem. Kevés ország van, ahová nem tenném be még egyszer a nagylábujjamat sem, de Ukrajna pontosan az a hely.
Amy húz engem maga után Kijev utcáin és én szemforgatva megyek utána, a lányom fogva a másik kezemmel. Az édesanyja ukrán és megígértük neki, hogy majd belépünk hozzá Moszkvából hazafelé menet. Megállunk egy hentesbolt előtt, ő pedig besiet. Mindig ezt csinálja… Viszünk az anyósnak fasírthoz valót, mert nem kapunk ebédet. Megcirógatom a gőgicsélő csöppség arcát.
- Most szólj hozzá, Avalon. Anyád kézzel-lábbal próbál ukránul beszélni. - mosolygok a kerek kis arcocskára, majd nyomok rá egy csókot. Felpillantva viszont sehol sem látom a feleségem, a telefonom viszont csörög. Rejtett szám. Sosem veszem fel, ha rejtett számról hívnak, de valami azt súgja, hogy ezt muszáj felvennem. Az éles orosz akcentusú alak a vonal másik végén közli, hogy fizessek egy millió dollárt vagy sosem látom viszont a nejemet.
Én pedig kifizettem és egy levágott fejet kaptam vissza. Egy rohadt cetlivel… „Látod, örülsz?”

Megölelem apámat, ahogy bemondják a gépüket. Anyám úgy függeszkedik rajtam, mintha parancsba adták volna neki. De nem zavar.
- Jaj, nem is kérdeztem, mit szólt Lily az új dadushoz? - kérdezi szinte mellékesen apa. Miért liftezik a gyomrom, ha szóba kerül az a fruska?
- Kezdenek összebarátkozni. Mary is örül, hogy legalább jó kezekben van. - félszegen mosolygok egyet és érzem, hogy anya belecsíp az arcomba.
- Nagyon helyes. Te is igazán jó kezekben lehetnél már végre! Több unokát akarok! – szól rám szigorúan, amire sikerül olyan képet vágnom, ami a fintor és a mosoly között menthetetlenül kisiklott. Inkább nem is szólok semmit, mert árva lesz a lányom.

Este a nappaliban olvasom a The Economist-ot, mikor egy cirka negyven fontot nyomó leánygyermek csapódik a kanapéra. Honnan a halálból van ennyi ereje? Mit művelhet napközben szerencsétlen Harperrel?
- Szia, apa. – áll fel és öleli át a nyakam, átszellemülten pillantva az olvasnivalómba. Nyomok egy puszit az arcára egy mosollyal, majd rámutat az egyik képre. – Te is ilyenekkel foglalkozol, nem?
Szóval már képes felismerni egy atomreaktor szabályozó rudait. Könyörgöm, alig öt éves.
- De igen. Halálra fárasztottad Harper-t? - kócolom meg a fürtjeit, amire kacag egy nagyot és a fejét rázza. - Késő van kicsim, aludnod kéne.
Lemondó sóhaj és jó éjt puszik tengere után elindul felfelé.
- Rendesen moss fogat! - szólok rá, de ő szinte lerázza magáról a szülői utasítást. - Komolyan mondtam, Avalon Lilianne Bass! Jönnek a fognyűvők másként!
Erre már azért összerezzen és szabályosan süvít felfelé a fürdőszobába. Én lerakom az újságot és hátradöntöm a fejem, az orrnyergem masszírozva.
Vajon mikor lesz annyi bátorságom, hogy a saját kezembe vegyem az életemet teljesen?