take me to church i'll worship like a dog at the shrine of your lies i'll tell you my sins so you can sharpen your knife offer me that deathless death good god let me give you my life
Remegenek a zsigereim, ahogy szedem a lépcsőfokokat a klinika lépcsőin. Rühellem a klinikákat. Szívből, igazán, őszintén. Összeadva bőven több, mint egy évem van amit kórházban töltöttem különféle okok miatt. Ez pedig hiába egy magánklinika, ami megkéri az árát annak, hogy az ember ne egy steril rémálomban érezze magát, nekem akkor is hidegrázást kap a helytől a nem létező nyuszis mamuszom is. De kétségbeesetten próbálom kitakarítani a szervezetemből a nyomokat, amiket Darrow hagyott bennem. A saját kurva játszóterének használta az agyamat. Nem egy szép történet. Nem is rövid. De teljes feljogosítást adott nekem arra, hogy hátrahagyjam Skóciát. Már megint. Élhet valaki se veled, se nélküled kapcsolatban a szülőföldjével? Ezen a ponton torpanok meg egy picit a lépcsősoron, mert az orrom felhívja a figyelmem valamire. Arcszeszt használtam. Én pedig rohadtul nem emlékszem arra a mozdulatsorra, amikor ezt elkövettem volna. Mégis fás-pézsmás illatot húzok magam mögött. Vannak időkieséseim, de ilyen még nem volt. Egyszer Londonba is elutaztam úgy, hogy az utolsó emlékem az volt, hogy lefeküdtem Tighnabruaich-ban aludni. Az elme egy érdekes gépezet. Ezért is szeretnél jó párat szétszedni. Miért nem lehet a hanghallucinációimat megrúgni? Néha olyan jól esne... A karórámra pillantok. Múltkor nagyon csúnyán elkéstem, de ügy volt terítéken. Ma pedig szabad ember vagyok és igyekszem bizonyítani, hogy nem kell átpasszolni engem más doktornak. Mióta is ragaszkodsz olyan pszichiáterhez bármilyen módon, aki nem G.O.D.? A koponyám belsejébe is bekémlelhetnék a szemforgatásommal. Szusszanok egyet, ahogy a rendelő elé érek és futólag biccentek Annának. Nem tudom, hogy miként sikerült megjegyeznem a nevét, de sikerült. Az okát sejtem és nem hangoztatom. - Jó napot, Mr. MacIntyre, Dr. Kashnikova már várja. - mosolyog rám, de figyelmen kívül hagyom és az ajtóhoz lépek. Egyetlen határozott koppintás a fán és egy kis türelem, hogy bebocsájtást nyerjek. Ha pedig engedélyt kapok, akkor belépek és az Isten verje meg, hogy büntet engem a sorsom... Az arcára nem bírok huzamosabb ideig közvetlenül pillantani. Meg rá sem. Alacsony, gyönyörű és a haja... - J-Jó napot, Dr. Kashnikova. - köszöntöm őt némileg ingatag hangon. Inkább megvárom, hogy engedélyt adjon leülni. Ő egy úrinő, én pedig nem packázom vele inkább. Így is alig mondtam pár szót, már szeletelni lehet a skót akcentust a levegőben. Remegnek a zsigereim, ahogy végigkóborol rajta a pillantásom. Reménykedem. Igen, reménykedem. Ez pedig határozottan jó jel, nem?
Igazából kicsit sajnálom Dr. Kashnikovát. G.O.D. olyan szinten szétcintálta a lelkivilágom, hogy az a csoda, hogy nem vagyok katatón és teljesen függésben tőle. Megtanultam megvédeni a lelkem másoktól. De kötelező orvoshoz járnom, mert abban a villanásban ki is rúgnának, ha kihagynék egy alkalmat bliccelésből. Sajnálom a doktornőt, mert amiket én magammal hordozok... Az első kis rövid találkozónk után realizálódott bennem, hogy az FBI letitkosította a skót aktáimat. Mondjuk legalább annyit tudathattak volna vele, hogy egyszer voltam előzetesben annak az őrültnek hála, aki rám kente az egész gyilkosságsorozatot, aminek a nyomozásából végül visszamenekültem ide. Mindent elpusztítok általában, amit elém vet a sors. Könnyen lehet, hogy a világ egyik leggyűlölhetőbb embere vagyok. Nem bővelkedem barátokban, mert mindenkit elmarok magam mellől. Lásd be Crowley, egy kibaszott szörnyeteg vagy. Az arcom torzul a hangtól mindig. Az engedélyre belépek a rendelőbe és megpróbálok két értelmes szót összekaparni a koponyámból, hogy legalább egy köszönésnyim legyen a talonban. - Köszönöm. - biccentek egyet, majd az ujjaimmal idegesen játszva leülök. Látom a tekintetében azt a kíváncsi villanást. Sajnálatos módon hiányzik nálam a betegség egyik tünete. Az ápolatlanság. Ha nem vennék erőt magamon és szedném magam rendbe, akkor üvöltene rólam, hogy skizofrén vagyok. De én nem járok késsel pisztolypárbajba. Félig transzban figyelem, ahogy keresztbe teszi a lábait és előredől. Igazán kideríthettem volna, hogy miféle nő vesz át, mert ez így a vesztem lesz. Érzem, ahogy kiszárad a torkom és a gerincemet végig fut egy forróság. Rekedt leszek... A kérdésére pislantok egyet. - Egy pohár víz jól esne, köszönöm. - mosolygok rá zavartan. Megittam a napi kávéadagom bőven, a gyümölcslevektől meg egy életre eltiltottak. Könnyű döntenem igazán. Lesütöm a tekintetem és összekulcsolom a kezeim. - Sajnálom, mindig is borzalmas voltam az ilyenekben. - ingatom meg a fejem. Nem tudok beszélgetést kezdeményezni. Egy tény, kőbe vésett.
take me to church
☾
Alistair MacIntyre
Playby :
Hugh Dancy
Tartózkodási hely :
the empty lands where no men are
Job/hobbies :
Kriminálpszchológus (FBI)
Csoport :
Cops
Hozzászólások száma :
83
Join date :
2015. Jun. 10.
Age :
40
Tárgy: Re: Nadia & Alistair 2015-07-03, 12:29
notes: to Nadia dearest
Finoman szólva annyira megszoktam a helyzetemet, hogy letojom a súlyosságát. Tudom, az injekciós kúra előfeltétele a betegségtudat, de... ha egyszer belefárad valaki, akkor nem lehet igazából mit tenni. Nem fogok egy lufiva szaladgálni, amire az van írva, hogy "bocsi skizofrén vagyok". Kibaszott sok a teher rajtam a nyomozások miatt és eközben próbálom közben elnyomni a feltörő hallucinációim és kényszereim. Egy elcseszett démon vagyok. Egy nagyon elcseszett példány... Megrezzenek kicsit és zaklatottan szusszanok, ahogy a doktornő megemeli a hangját. Ösztönösen rántok fel magam elé pár falat, próbálva rejteni az arckifejezéseim torzulását. Komoly gondjaim vannak az ilyen hirtelen megmozdulásokkal. Főleg, hogy lelkileg rendbe kéne magam kapni annyira, hogy el tudjam pontosan mondani mi a gond. Ezért vagyok itt... Nyugalom... Nézd, milyen gyönyörű a doktornő... Milyen szép lenne, mikor haldoklik... A kezeid között... Miközben fojtogatod... A hang hallatán csak szolidan zaklatott képet vágok. Még jó, hogy a kép nem torzul hozzá, mert Nadia határozottan felüdülés megfáradt szemeimnek. - N-Nem olyan egyszerű az, mikor a fejemben a kis zakkant hangocska szeretné megfojtani önt. - szusszanok kicsit cinikusan, majd a szavaira kinézek az ablakon egy pillanatra. - Őszintén mondja meg... Úgy tűnök, mint akinek vannak haverjai, akivel eljárogat sörözni...? A besötétített szobában a sarokban kuporogva whiskeyzés az én műfajom. - sóhajtok egyet, majd a titkárnőre sem pillantva biccentek, mikor meghozza a vizet, majd remegő kézzel a pohárért nyúlok, hogy beleigyak. - Rendben... Szóval, az igazat akarod tudni? Hogy egy testileg-lelkileg teljesen összeroppant Crohn-beteg paranoid skizofrén vagyok, aki próbál fedelet tartani az egészen, mert az FBI számít rám? Hogy elég sokszor próbáltam megölni magam és én magam is öltem? Vagy például azt, hogy az előző pszichiáterem volt az, akit hosszú ideig üldöztem és ott ült előttem mikor áthívott vacsorázni és azokat tálalta fel nekem vacsorákra, akiknek holtukban igazságot akartam szolgáltatni? - a végén megremegek és csomót köt magára a torkom. Az egész testemben terjednek a tremorok és ide-oda cikázik a tekintetem, a kezeimmel idegesen matatok. - Nem hiszem, hogy bármelyik beteged is egy kannibál sorozatgyilkostól vetted volna át, akit még tönkre is tett szándékosan... - zavartan, a kezdeti összeszedettségemhez képest teljesen széthullva dörzsölöm meg a homlokom. - Ha átreferálsz más orvosnak teljesen megértem és nem hibáztatlak.
