"Ne csámcsogj!"
"Igenis jössz a templomba!"
"Énekeld rendesen azt a zsoltárt!"
"Nem dísznek van a zongora, gyakorolj!"
"Nincs helye több kutyának otthon!"
"Ne játssz apád vadászfegyverével!"
"Vedd fel azt a rohadt tartant!"
"Ülj egyenesen!"
"Nincs mászkálás este 10 után!"
"Lehetnének jobbak a jegyeid..."
"Mi az, hogy sírsz egy lány után, férfi vagy!"
"Az igazgató beszélni akar veled."
"Hol a francban voltál egész éjszaka?"
"Rendőr? Miért nem leszel inkább te is pap?"
"Megbuktattak a felvételin, nagy dolog..."
"Fiam, mi ez a sok gyógyszeres üveg nálad?"
"...Alistair, sajnálom, hogy nem vettük észre időben..."
"Csak maradj életben."
"Örülök, hogy megélted a diplomaosztódat."
"Mit jelentsen az, hogy "fenntartható, de gyógyíthatatlan?!"
"Tedd... le... a nyugtatót, fiam."
"Hawaii szép hely! Biztos szeretni fogod."
"Azért hívj fel néha..."
/Moireach MacIntyre, édesanya/

Méla undorral és 178 centivel nézem a világot. A szemeim zöldek, a hajam barna. Ennél többet meg a saját érdekedben nem akarsz tudni rólam, ne ne merd megkérdezni, hogy miért van annyi kockás ingem.

Megadóan tárom szét a karom a zsúfolt utcán, ahol kikötöttem. Igazán megkérdezném, hogy mégis hol a picsában vagyok, de nem értenének meg, leghamarabb ötödik nekifutásra talán. Én meg késésben vagyok így is bőven. Körülnézek, valami utcatáblát keresve, majd találok egyet és előkapom a térképem, hogy összevessem az úti célommal.
Sokan már csak passzióból használnak térképet, de én nemes egyszerűséggel képtelen vagyok kiigazodni egy okostelefonon vagy GPS-en. Nem csak ezért lehet meglepő jelenség. Nem sokan képesek ebben a hőségben is hosszú ujjú ingben mászkálni. Nem mondhatom el magamról, hogy valami jól felkészülten csomagoltam, mikor az ideköltözésem megterveztem. Meg úgy eleve eddigi életem során sem. Szánalmas vagyok.
Az vagy, Alistair, az vagy bizony. - sziszeg a fejemben a hang, de én csak fintorgok egyet. Minek GPS, ha van az embernek egy paranoid skizofréniája.

Beletúrok a hajamba, majd felveszem a szemüvegem. A zsebemben kotorászva, előkeresem a két kis műanyag tartót, ami állandó kiegészítője az életemnek. Az egyikben a Prozac, a másikban a Zyprexa csücsül. Egy-egy szem, mielőtt megtartom az első előadásom ebben a különleges kis pokolban.
Pedig megígérték az orvosaim, hogy ha javulást mutatok, akkor átállunk az injekcióra. Havi egy szúrás és visszamehetnék a terepre. De nem… Az ég szerelmére sem hajlandó javulni az állapotom.
Nem is fog, te nyomorult.

Nem erősségem a bájcsevegés. Vagy a csevegés. Főleg nem az ilyen kis… „estélyek”. Túl sok a szem, túl sokan figyelnek. Lehet valaki megmérgezte az italomat vagy az ételemet. Erőteljes borzongás száguld rajtam végig, ahogy ebbe belegondolok. Inkább kimegyek a teraszra és rágyújtok remegő kézzel. Majd otthon iszok. Itt nem merek. Üldözött vadként nézek szét az embereken és összerezzenek, ahogy mellém lép a főnököm. Az ember, aki úgy döntött, hogy neki megfelelek így törötten is az FBI Honolulu-i fertályára. Előadóként egyelőre. Nem sok ember van itt, aki annyira beleásta magát a pszichoanalízisbe, mint én. A pszichológusból lett nyomozó.
A szánalmas bolond, aki még csak meghalni sem volt képes, mikor lett volna alkalma rá.