Már magam sem tudom, hogy mi akaszt ki jobban... Hogy itt lézengek már napok óta és még mindig totál kilátástalan a helyzetem, vagy az, hogy vissza kell mennem Franciaországba és pontosan ott folytatni az életem, ahol abbahagytam, mikor elszöktem onnan. Na jó, talán nem pontosan ott folytatnám, elvégre egy árva szó nélkül jöttem el onnan. A szüleim valószínűleg először majd ki csattannának az örömtől, hogy még élek, aztán pedig én is kapnék egy jókora csattanós pofont és elküldenének a fenébe, amiért otthagytam őket. Pedig azt azért nem mondhatnák el magukról, hogy túl sokat tettek értem az elmúlt huszonöt évben. Szerintem azt sem vették észre, hogy mi lett belőlem, amíg ők a szipi-szupi munkájukkal törődtek és azzal, hogy minnél több pénzt szedjenek össze az emberektől. De ez még a kisebbik gond lenne. Ha visszamennék valószínűleg azt Leo is megtudná és egyből jönne a nyakamra. Vagy egyik emberét küldené rám. Így is csodálom, hogy még nem bukkant itt fel, hogy visszavigyen oda. Abban az egyben biztos vagyok, hogy soha nem akaork még csak az ország közelébe sem menni. Előbb vagy utóbb úgyis találok itt valami munkát... Hiszen ez Hawaii. Itt a turistaidény és amellett, hogy minden drágul, biztosan valaki keres munkást is. Na mindegy! A kikötőben sétálok, márvagy századszor. A remény soha nem hal meg, bár azért kezd lankadni. Újra és újra bepróbálkozom minden lehetséges munkahelyre, aztán hátha valaki megsajnál és rábólint. Vagy csak ráun a folytonos kuncsorgásomra. Igazából mindegy, a végeredmény ugyanaz lenne. Már a nap is kezd lemenni, mikor ráunok erre az egészre, így inkább úgy döntök megindulok a part felé. Viszont valami megállít... Vagy inkább valaki... Pontosabban két valaki. A két fickó az egyik hajó mögé bújva susmusol valamit. Úgy nézem őket, mintha valami mozi lenne. Először igazából nem esik le, hogy mi folyik ott, de hamar rájövök, elvégre néhány hete még én is voltam hasonló helyzetben. Alig három méterre állok tőlük, és teljesen lefagyok. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem most, de valamiért attól tartok, hogy ha hátat fordítok nekik és úgy teszek mintha misem történt volna, csak bajba kerülök. Legszívesebben odamennék és a sz.rt is kizsarolnám belőlük, elvégre aminek most a szemtanúja vagyok, bűntetendő. Egyetlen dolog állít meg attól, hogy ezt tegyem... Az hogy én már nem az vagyok aki ilyesmit tesz. Nem az vagyok aki voltam. Vagy mégis? Talán mégis tehetnék egy próbát, mielőtt még ők vesznek észre és nyírnak ki, vagy fene tudja mit csinálnak velem. Na jó... Megvárom míg az egyik elmegy.
