Hogy milyen is az én jellemem? Na ez egy igazán nehéz kérdés. Pontosabban a válasz nehéz rá. Roppant összetett és színes személyiség vagyok. Kezdük a könnyebbik résszel... Szóval, mivel a szüleim ízig vérig franciák, és mint tudjuk, ők nagyon szerelmes típusok, így én is az vagyok. Van bennem bőven romantika meg csöpögés meg minden egyéb, bár én jobb szeretem ezt elnyomni magamban és csak az arra alkalmasaknak bemutatni. Viszont ez a kedves, aranyos, gyönyörű arcocska mögött, sokkal több kegyetlenség lapul, mint kedvesség vagy aranyosság. Természetesen tudok én jó lenni, de szintén csak az arra alkalmas személyeknek. Egyébként pedig próbálok minél távolságtartóbb lenni, szörnyen nehezen bízom meg az emberekben, nem akarok senkitől függeni... Na nem mintha amúgy nem függnék senkitől. Egy nagyon rossz tulajdonságom, hogy félek attól, hogy utolér a sorsom, hogy egyszer lebukom, börtönbe kerülök, esetleg rosszabb. Alapvetően viszont egy mosolygós, örökmozgó kis energiabomba vagyok, aki szörnyen szeret nevetni, így ha be akarsz vágódni nála, akkor jobb ha készülsz valami igazán jó viccel.
Kinézet. Ez könnyebb, főleg miután nő vagyok, így természetesen én is tudnék órákig csacsogni arról, hogy milyen csodálatosan is nézek ki. Bár igaz, hogy elég lenne csak rám nézned ahhoz, hogy lásd a teljes képet rólam, de legyen... Szóval arcomat hosszú hullámos és barna hajzuhatag veszi körül, és csokoládébarna szemeim díszitik. Nem vagyok egy törpe, viszont szerencsére égi meszelő sem... A magasságom valószínűleg pont ideálisnak mondható, leszámítva persze, ha belelépek ha szép magassarkúim egyikébe. Az alkatomon sincs semmi kifogásolni valóm, főleg miután Marseille-ben egy rakás modellügynökségtől kaptam ajánlatot. Nem mellesleg, hülye voltam, hogy nem fogadtam el... Most aztán ehetem a sz*rt azokért amiket az elmúlt években leműveltem, és amik még most is kihatnak az életemre. Ruházatom mindig korhoz illő, imádom a divatot, már csak ebből is látszik, hogy francia vagyok. Sok az árulkodó jel.

Nem sokkal több, mint huszonöt évvel ezelőtt láttam először napvilágot. Nos, erről az időszakról sajnos nem tudok túl sokat mesélni nektek, elvégre nem emlékszem semmire. Az első emlékem öt éves koromból maradt meg, ahogy éppen biciklit tanulok hajtani és miután apám levette róla a pótkerekeket én úgy dőlök el folyton a kis rózsaszín biciklivel, akárcsak a dominó. Szinte még mindig látom magam előtt azt a kisírt szemű kislányt, akinek egyre több és több horzsolása van a kezén és lábán. Na, mindegy! Lényegében a gyerek koromról annyit tudok még mondani, hogy egy szörnyen gazdag család sarja vagyok. A szüleim tehát leginkább a munkával foglalkoztak, meg azzal, hogy engem minél több dadusra bízzanak rá. Volt, hogy hetekig nem láttam a szüleimet. Azt hitték, hogy elég lesz ha mindent megvesznek nekem és meglesz a boldogságom. Hát ez nem így volt, de még csak alkalmam sem volt ezt közölni velük. Szinte havonta váltogatták a vigyázóimat, hogy még véletlen sem kerülhessek túl közel hozzájuk, mert azt azért nem akarták, hogy bárkit jobban szeressek náluk. Pedig ők még így is valahol a sor végén álltak, és még mindig állnak.
Valami szörnyen menő és drága iskolába írattak be, ahol valahogy nem találtam meg a közös hangot szinte senkivel. A sok sznob meg önimádó majom nem túlzottan tetszett, így legtöbbször hangot is adtam nemtetszésemnek, főleg miután már idősödött a fejem. Nem volt kitől példát vennem arra, hogy szoruljon belém némi udvariasság is. Egyetlen barátom volt az iskolában, aki szintén olyan véleményen volt, mint amilyenen én. Gyűlöltük a helyet, a diákokat, a tanárokat, a kaját, egyszóval: mindent! Tizennégy éves voltam, mikor az egyik diákcsínyünk nem teljesen úgy sült el, ahogy mi azt terveztük volna. A szertárba zártuk az egyik királylányt, akinek később kiderült, hogy valamiféle betegsége van, így ő ott halt meg. Nos, ez a tettünk éppen elegendő volt ahhoz, hogy Leo-t kidobják a suliból, mivel az egészet magára vállalta. Viszont én sem úsztam meg teljesen, hiszen a szüleim biztosak voltak abban, hogy valami közöm lehetett hozzá. Így aztán kivettek az iskolából. Örültem. Leonard már kevésbé. Az ő szülei -no meg a bíróság- nem voltak olyan kegyesek, mint az enyéim. Az ő büntetése több évnyi javítóintézet volt, míg az enyém egy "szinten aluli" bentlakásos iskola. Ennél a büntetésnél jobbat el sem tudtam volna képzelni. Végre nem kellett otthon unatkoznom naphosszakat a sok dadussal, hanem lehettek végre hozzám illő barátaim. Nem azok a szőke barbik. Eleinte nem fogadtak be, hiszen tudták honnan jöttem, viszont mikor elkezdtek a pletykák terjengeni rólam, hogy miért kerültem oda, akkor már kezdtek érdeklődni utánam. Bulikba hívtak, szórakozni, azt akarták hogy velük együtt feszegessem azokat a bizonyos határokat, és idővel lépjem is át velük azt. Én pedig mindezt örömmel tettem. Mindenre nyitott voltam, a különböző partidrogoktól kezdve, kisebb rablásokig. Talán ez valami tombolás akart volna lenni a szüleim részére. No, meg a bűntudat elnyomása az a lány halála miatt és Leo intézetbe kerülése miatt.
A huszadik születésnapomra egy igazán különleges vendég érkezett. Leo. Fogalmam sem volt arról, hogy kiengedték-e vagy inkább megszökött, de örültem neki. Azonnal a nyakába ugrottam, akkor még minden úgy tűnt, hogy nincs gond. Viszont a kezdeti öröm elmúlt, miután később sikerült kettesben maradnunk és beszélgetnünk kicsit. Először nem értettem, hogy mit akar, legalább háromszor el kellett ismételnie, mire észhez tértem.
"Tudod, hogy szeretlek... Helyetted is intézetbe mentem, de semmi sincs ingyen."
Még emlékszem rá, ahogy nevetgélve megpaskoltam a hátát és azt mondtam, jó vicc. De ő továbbra is csak komoly, rideg arckifejezéssel meredt rám, így hamar rá kellett jönnöm, hogy ő aztán cseppet sem viccel. Tényleg meg akar zsarolni... És meg is tette. Igaz, hogy soha nem voltam egy angyal, de amit ő követelt tőlem, még nekem is sok volt. Konkrétan azt akarta, hogy amíg csak élek kövessem az utasításait, ha nem akarom, hogy kitudódjon a tettem. Mivel én semmiképp nem akartam, hogy bárkinek is elárulja azt ami a múltban történt, azt tettem amit kért. Így történt meg az, hogy szépen lassan egy bűnözőt csinált belőlem, és így történt az is, hogy hagytam, hogy szépen lassan csőbe húzzon. Nem hátrálhattam ki, elvégre akkor a többi gyilkossággal, rablással köp be a rendőrségnek... Akár még bizonyítékkal is szolgálhat nekik. Öt évig hánykolódtam mellette Marseille-ben, aztán viszont változott a helyzet. Menekülésre kényszerült. Ezt kihasználva pedig én is menekülőre fogtam. Így kötöttem ki a Hawaii szigeteken, a csodálatos fővárosban. Mégis ki a fene keresne itt engem? Senki! Bár jól tudom, hogy Leo előbb vagy utóbb itt fog teremni, elvégre túl jók a kapcsolatai ahhoz, hogy ne tudjon érdeklődni utánam például a reptéren, de mégis reménykedem abban, hogy mondjuk útközben majd elkapják. Elvégre a remény utoljára hal meg!