Dr. Trefoloni lassan öt órája ült bent rendelőjében. A nap folyamán átlagos mennyiségű beteg érkezett hozzá, szintén átlagos betegségekkel, panaszokkal, mégis úgy érezte, mintha már legalább tizenkét órája csinálná ugyanazt. Ez nem volt a kedvenc napja, elég látványosan unta magát. A hetedik antibiotikum felírása után már azon járt az esze, hogy vajon mennyi lehet még a patikában. A betegek szerencsések, Honolulu ügyesen vállalkozott, jó döntés volt építeni egy olyan kórházépületet, ahol mindenféle egészségügyi intézet megtalálható, többek között kevesebb mint ötven méter választja el a háziorvosi rendelőt a gyógyszertártól. Ám a doktor urat jobban érdekelte a második emeleten lévő laboratórium. Rendelése után gyakran ellátogatott oda, új mintákat és leleteket hozva, hogy aztán mikroszkóp alá helyezve megvizsgálhassa a szöveteket.

Lassan, de biztosan közeledett az idő a záráshoz. A szabály értelmében a vendégeknek kötelességük megjelenni legalább fél órával a rendelés végezte előtt. Az asszisztens az utolsó kezelt beteg után kilépett a váróterembe, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy tényleg kezdhetnek zárni. A helyiség üres volt, így elégedetten csukta vissza az ajtót és jelezte az főorvosnak is a helyzetet. Antonio felállt székéből, majd látszólag nagyon tanakodva valamin fel-alá kezdett járkálni a szobában. Közben a segédje, az a libuska nekiállt fertőtleníteni a betegek közelében lévő és velük érintkező bútorokat, valamint orvosi eszközöket.  

Mindkét személy kissé megdöbbent, mikor egy sietősnek tűnő kopogás zavarta meg a csöndet. A doktor úr rögtön feleszmélt, hogy ez csak egy újabb beteg lehet, márpedig ha ilyenkor és így zargatják, akkor az csak sürgős eset lehet, megszokott biztosan nem. Antonio kedve hirtelen visszatért, örült, hogy talán ezúttal érdekes munkája akadt. Ő maga lépett az ajtóhoz és nyitotta ki. Mindeközben az asszisztens is visszaült helyére, a számítógéphez, arca viszont ijedt volt, cseppet sem érzett boldogságot, nem úgy, mint az érdekes orvos, akin persze semmi sem látszott, ugyanolyan üvegszemmel nézett a váróterem ajtaja előtt álló nőre, mint bárki másra.
- Jöjjön. – Mély hangja visszhangzott a csöndben. Visszaült karosszékébe és megvárta, míg vendége is leül a vele szembeni székre. Ránézésre nem tudta megállapítani pontos baját, de rajta már látta, hogy nincs minden rendben. Tekintetét a nő által is kifejezett fájós kezére szegezte, majd visszanézett egyenesen a nő szemébe.
- Mondja, mi történt. – Hangzott szájából a kérdésnek nem megfeleltethető mondat, ám a doktor ezt annak szánta. Tudta, hogy valami történt, volt már annyi tapasztalata, hogy a helyzetből megítélje ezt.

A hölgy cseppet sem nézett ki jól, éppen ezért is keltette fel az orvos figyelmét. A formaiságra, vagyis az elnézést kérésére csak legyintett, szóbeli választ azonban nem adott rá. Kíváncsi volt, hogy mi lehetett a probléma, miután behívta és a nő helyet foglalt előtte, érdeklődött a történtek iránt. Rögtön meg is tudta, melyre összehúzta szemöldökét, homloka ráncossá vált és nézése is csalódottá, már-már mérgessé alakult.
- Ha kígyómarás érte, miért nem fordult rögtön orvoshoz? – Vágott közbe, amikor a hölgy az ujja szárával volt elfoglalva, hogy feltűrje azt. Nem várta meg reakcióját, folytatta a dorgálást.
- Amennyiben ez történt, bizonyára a közelükben, vagy épp velük foglalkozhat munkájaként, márpedig akkor tisztában kéne lenni a marásuk kockázatával. – Mondta erős, de mégis nyugodt hangon. Érezhető volt rajta az, hogy nem értette, miért várt huszonhat órát, ésszerűbb és okosabb döntés lett volna rögtön ellátogatni hozzá. Nem szereti az ilyet, sokan haltak már bele hasonló esetekbe. Mondjuk, ha csak most jelentkeztek a tünetek, akkor a támadó nem tartozhat a legveszélyesebb fajok közé, azonban vannak olyan kígyók, melyek mérgük utólag, órákkal, napokkal később bénítják meg az embert és olyan tüneteket okoznak, melyek legyengítik az immunrendszert, vagy az idegrendszert.

A nő kezéért nyúlt, jelezve, hogy közelebbről is meg szeretné tekinteni. Megérintette a marás okozta seb felett a kezét, ezzel rögzítette, hogy ne mozogjon, ameddig azt vizsgálgatja. Pontosan látszott a fogak helye. Néhány dermedt pillanat után végül elengedte a karját és hagyta, hogy visszahúzza rá a ruháját.
- Szerencséje volt, az állat nem talált el főért, de önmagában ez sem adhat okot megnyugodni. – Legalább nem sérült se artéria, se véna, ám a kapillárisokon attól még könnyedén eljuthat a méreg a test összes részeibe, viszonylag rövid időn belül.

A doktor végül sóhajtott egyet, majd megkérdezte:
- Milyen kígyó harapta meg? – Az állat pontos fajára volt kíváncsi, elvégre más-más kígyókhoz nem ugyanaz a védőoltás, ebben az esetben gyógyszer társul. A tünetekből arra következtetett, hogy nem sok toxin jutott a szervezetébe, mégis ez kiválthat a későbbiekben olyan tüneteket, amik komolyabb következménnyel is járhatnak. Választ várva közben elindult a helyi gyógyszeres szekrény felé, ami a rendelőhöz és az épülethez hasonlóan szintén modern volt.

Ha valaki, akkor Antonio Trefoloni meg tudná érteni azt, hogy a munka az első, csakhogy ebben az esetben még ő is értetlenül bámult páciensére. Fel sem tudta fogni, hogy miért gondolkodhat egy fiatalak nő ilyen módon, miért veszi semmibe az életét és miért kockáztat. A munkával kapcsolatos válaszára rögtön reagált is és olyan mondott, ami nem valami kedves, de határozott akart lenni és meg szerette volna értetni a hölggyel, hogy a kígyómarások nem tekinthetők játéknak.
- A halálos ágyán is ezzel a mondattal köszönne el a családjától? – Már látta Dr. Trefoloni, hogy nem vészes a helyzet, nem egy erős mérgű faj harapta meg, viszont ez még önmagában édes kevés, ahhoz, hogy pontos jelentést tudjon adni, az állat pontos nevét kell megszereznie.

A megvizsgálás után eltöprengett még magában, igyekezett visszafuttatni emlékezetében, hogy milyen kígyómarás általi tünetek vannak. Még szerencse, hogy áttanulmányozta az orvoslás ezen részét is mielőtt Hawaiira költözött volna. Érezte, hogy betege aggódott a következmények miatt, mire megigazította pozícióját székében, majd mondta, amit tudott.
- Simán előfordulhat. Több mint valószínű, hogy nem egy erős mérgű kígyó támadta meg, de amennyiben toxin került szervezetébe, márpedig ez történt, számítani lehet valamilyen leépülésre. Az immunrendszere gyengülni fog, már most is az, így fokozottan figyeljen oda, hogy ne legyen olyan helyen, ahol sok baktérium, vírus és egyéb fertőzést kiváltó organizmus lehet.  – Amennyiben túlzottan is legyengül, a szervezete olyan, egyébként bajt nem okozó betegségek ellen sem tud védekezni, melyek normális, egészséges ember esetén észre sem lehet venni. Vagyis nem a kígyómarás az, ami megöli az embert, hanem a szervezet tehetetlensége. Természetesen más a helyzet egy mérges kígyó esetében, ott az idegrendszer bénul le perceken belül.

Az orvos úgy érezte, hogy elég információ birtokába jutott ahhoz, hogy elinduljon a gyógyszerekért. Közben megtudta a támadó faját is, valamint végighallgatta a vendéget, majd megrázta a fejét.
- Attól, hogy halált nem okoz, még javasolt azonnal orvoshoz fordulni. Az ön érdekében, elvégre minél előbb védve lesz teste, annál jobb és akkor a mellékhatások sem zavarták volna meg a napjait. – Így már pontosan tudta és értette, hogy mi miért lett. Ismerte a keresztes viperát, elvégre olasz származása lévén Európában nőtt fel. Tényleg nem tartozik a veszélyes kígyók közé, de nem árt vigyázni, bármilyen allergiás reakciót kiválthat, arról nem is beszélve, ha a marás pillanatában az áldozat teste nem teljesen egészséges, akkor könnyen megbetegítheti. A fejlett gyógyszerek segítségével azonban ma már kevés áldozatot kíván.

A fiókokból előhalászott néhány gyógyszert, köztük gyulladásgátlót, egy kalciumtablettát tartalmazó gyógyszerdobozt, valamint gyenge hatású antibiotikumot. A nő elé helyezte, majd az asszisztensének is szólt, hogy írja fel ezeket. Mivel már nem volt nyitva a gyógyszertár, így helyileg adta át őket.
- Kalcium szedje napi kettő alkalommal, a gyulladásgátlóval viszont amint hazaér kezelje le a sebet. Ha a későbbiekben is feldagad, akkor kenegesse még. Felírtam még antibiotikumot is, de csak gyenge hatásút, ezt azért, mert a kígyóról könnyen baktériumok kerülhettek a szervezetébe. Napi egyszer szedje. Ha minden igaz, akkor ezek megszüntetik a tüneteket, köztük a szédülést is. - Mondta el a teendőket, majd papírok után nyúlt, hogy a gyógyszereket felírja. Hiába nem receptet írt, amit ki kellett volna váltani a gyógyszertárból, az itteni, orvosnál lévő szérumok is a patikából valók, így annak terhére megy, onnan kell pótolni.

Dr. Anotnio Trefoloni sosem az együttérzéseiről és a törékeny lelkéről volt híres. Bizony képes olyat mondani, ami megbánthatja a betegeket csak azért, hogy elérje célját, azt, hogy az emberek komolyan vegyék szavait. Ő maga is tudja, hogy mennyire nem valósulnak meg utasításai: amint hazamennek a panaszkodók, már el is felejtik a gyógyszereket bevenni, minden más fontosabb, mint a gyógyulás. Régebben ez idegesítette az orvost, de mára már nem törődik másokkal, csak a munkáját végzi, ő elmondta mi a helyes, ha nem így cselekszenek, akkor nem az ő hibájából szenvednek, súlyosabb betegség esetén pedig távoznak az illetők a túlvilágra. Az ilyen emberekkel sosem tudott mit kezdeni, idősebb korára pedig eljutott odáig, hogy nem fog sírva könyörögni nekik.

Látta ő is, hogy sikerült a hölgy szívébe döfni, tudta, hogy nem sok választja el az előtte állót a sírástól, mégsem tett semmit. Mit csinálhatott volna? Jobb, ha minél gyorsabban túlesnek a témán, ha elkezdett volna együttérzést nyilvánítani és mesélni, hogy mennyire egy cipőben járnak, akkor sosem kapná meg a gyógyszereket a szenvedő. Így bizony. Trefoloni is család nélkül maradt, se gyerekei, se pedig idősebb rokonai nem voltak. Talán hébe-hóba belefutott Olaszországban egy másod, vagy harmad unokatestvérbe, de velük sosem tartotta a kapcsolatot. Sőt mi több, rákban szenvedő testvérét saját maga ápolta éveken át, akiről nyilvánvaló volt, hogy meghal. Még az utolsó napjaiban kért bátyjától egy aláírást, hogy hagy boncolhassa fel halála után a testét, amit meg is kapott és saját kezűleg emelt kést a már halott szervezethez. Pontosan tudta, hogy milyen az, ha valakinek fáj a szíve, mégis a nő történetéhez semmi köze nem volt és nem is akarta magát frusztrálni vele.

Nem volt abban biztos, hogy vendége tényleg elkerüli majd a számára veszélyes helyeket. Mindenesetre tette dolgát, a gyógyszerekért lépett, majd gondosan kiválasztotta azokat.
- Biztos vagyok benne, hogy enyhébb tünetek jelentkeznének, de talán azt is meg merem kockáztatni, hogy egyáltalán nem érzett volna semmit, esetleg némi fáradtságot, ha azonnal jött volna. – Felelte a rezzenéstelen tekintetét őrá szegező hölgy kérdésére.  Elé csúsztatta a gyógyszereket, majd felírta őket, ahogy azt szokás.
- Hagyja most az agyagiakat, majd valamelyik nap menjen el a gyógyszertárba és fizesse ki ezt a csekket. – Azzal felé nyújtotta az előbb említett papírt. Mivel minél előbb veszi be a gyógyszert annál jobb, ezért nem várhatott holnapig, mire kinyit a patika.
– Megelőlegeztem Önnek a gyógyszereket, így a fizetés ráér később, akkor, amikor már jobban lesz.  – feltételezte, hogy a hölgynek kényelmesebb, ha nem egyesével kell cipelnie a három gyógyszer és a csekket, ezért betette neki egy szatyorba, a kalciumot azonban kihagyta.
- Vegyen be egyet most, az megszünteti a szédülést. – Tolta felé a kihagyott gyógyszert. Bár a tablettának idő kell, hogy hasson, addig pedig nem akart itt ülni tétlenül a doktor úr, valamint az sem nézte volna jó szemmel, ha ilyen állapotban vezet haza a beteg, ezért olyat tett, mint ezelőtt nagyon ritkán: felajánlotta, hogy hazavigye. De joga volt több opció közül is választania a sebesült nőnek.
- Befekszik egy éjszakára a kórházba, vagy hazavigyem? - Dr. Trefoloni is autóval volt, így nem tartott semmiből neki, a vele szembe lévőnek viszont azt mérlegelnie kellett, hogy amennyiben a második lehetőséget választja, akkor az autója itt marad a kórházépület parkolójában.  

Lassan kattantak a szekundumok, úgy volt érezhető, mintha a másodpercmutató minden rezdülése között számos perc telt volna el. Valójában kevesebb, mint hat perce lehetett a helyiségben a hölgy. Dr. Trefoloni számára nem volt könnyű eset, de nem panaszkodhatott, elvégre ezúttal nem egy náthás kölyök jött el hozzá. Nem kellett azonban nagyon megerőltetnie magát, nem sürgős esettel kellett szembenéznie, még kórházi beutalót sem kellett írnia. Mint kiderült, vipera marta meg a beteget, ami egy közepesen erős mérgű faj, ám tudható róla, hogy tartalékol méreganyagával, vagyis egy harapásnál kevés toxint juttat a szervezetbe. A látogatója esetében pedig, ahogy hallotta, inkább védekezésből támadt a kígyó.  Nem mintha a emberre mért marások hátterében többnyire nem ez az ösztön állna.

A gyógyszereket megkapta a nő, ahogy a csekket is. Miután a doktor úr véleménye szerint nem lesz szükség több papírmunkára, intett az asszisztensnek, hogy kezdhet pakolni. Fel is állt a libuska, majd nekiállt befejezni az imént elkezdett fertőtlenítést. A beteg hálálkodásaira és udvariasságára adott valamilyen testi reakciót, amit leginkább csak egy arcmimikai rándulásnak lehetett betudni, szóban viszont ezúttal sem reagált rájuk. Nem szereti az ilyen érzelmekkel teli megnyilvánulásokat.

Dr. Trefoloni, látván a nő rosszullétét tanácsolta, hogy vegyen be egy tablettát helyben, majd felajánlott számára néhány lehetőséget. Vagy befekszik a kórházba, vagy hazaviszi. Utóbbit nem nagyon szokta ajánlgatni, mégis az nő kedvért ezúttal kivételt tett. A válasza viszont meglepte az orvost. Ezek szerint mégis van családja. Most vagy elszólta magát, vagy pedig semmibe veszi a kölyköt és nem tekinti valós családtagnak. Nem morfondírozott magában ezzel a gondolattal, nem is érdekelte, hogy miért hazudott az előbb neki a beteg. Közben ő is elkezdte összeszedni iratait, némelyiket a táskájába, a többit pedig az asztalán lévő irattartókba helyezte. Meglepődött a hölgy döntésképtelenségén, igaz, eddig sem tűnt úgy, mintha nagyon határozott személyiség lenne.
- Nézze, az ön felelőssége, hogy ne essen baja. Nem javaslom, hogy ilyen állapotban hazavezessen. Amennyiben úgy dönt, kényelmesebb lenne otthon, én szívesen hazaviszem, de az is egy megoldás, ha a kórházban marad egy éjszakára. Holnapra garantálhatom, hogy jobban lesz, bár még nem fognak rögtön eltűnni a tünetek, erre számítson. Ön tudja, hogy mi számára a jó, ezt Önnek kell eldöntenie. – Érett nővel van dolga a doktor úrnak, gondolta, hogy tud saját maga is dönteni az állapota érdekében. Mivel a helyzet nem súlyos, így nem teheti kötelezővé a kórházban maradást.

Meglehetősen könnyedén ment a kígyómarás kezelése, ez annak is köszönhető, hogy az állat nem tartozott a veszélyes fajok közé. Tünetek viszont előjöttek, melyekkel a nő látszólag nem akart nagyon foglalkozni, mégis maga is érezhette, hogy nem áll biztosan a lábain. Pont ezért tett javaslatot Dr. Trefoloni. Hosszas töprengés után végül a hölgy az utóbbit választotta. Az orvos valahogy sejtette, hogy így fog dönteni, talán azért, mert ő maga is ezt választotta volna. Otthon mégiscsak kényelmesebb.
- Nem kell semmit állnia, úgyis használatba vettem volna az autóm. – Nem akart ilyen butaságokkal is törődni, az a kis pénzösszeg pedig semmi egy orvos szemében.  

Nem maradt más hátra, minthogy elinduljanak. A hölgy előbb lépett ki a rendelőből, ebből kifolyólag Antonio pontosan láthatta, hogy mennyire szédül és küszködik az egyenes tartással. Az asszisztensre nézett és elköszönt tőle, valamint hozzátette, hogy aznap a libuska zár. Ezután odalépett a beteg mellé, majd átkarolta derekánál, hogy biztosítsa stabilitását. Lelkileg igyekszik távol maradni az emberektől, de az ilyen fajta testi érintkezéseket nem utasítja el, elvégre orvosként dolgozik, rengetegszer hozzá kell érnie az emberekhez, néha nem megszokott pontjaikhoz is. Ezt már megszokta, így nem undorodik az idegen testektől. A nő viszont furcsállhatta a közvetlen gesztust teljesen érthető módon, azonban az olasz doki számára ez csak segítségnyújtás volt, egy betegét segítette eljuttatni az autóhoz, semmi több.

Kivezette a nőt a parkolóhoz, pont ahhoz, ahol a vendég kocsija is állt. Meglepő módon nem volt messze a két jármű egymáshoz, de Antonio mit sem sejtve a sajátjához vezette a hölgyet. Kinyitotta neki az anyósülés ajtaját és udvariasan megvárta, amíg beszáll betege, majd megkerülte az autót és beszállt ő is.
- Kérem útközben mondja, hogy merre. – Fölöslegesnek gondolta bekapcsolni a GPS-ét, egyszerűbb, ha a nő mondja az utat. A kocsi egyébként modern Audi volt. Bár a doktor úr nem tartozott a fiatalok soraiba, mégis férfiból volt és ugyanúgy kedvelte az autókat, mint sokan mások. Pénze pedig volt, köztudott, hogy az orvosokat rendesen megfizetik, Trefoloni pedig nem csak háziorvosként tevékenykedett. A motor felbőgött, a lámpák vényei is megjelentek. Hátrafelé kitolatott a parkolóból, majd nekilátott Honolulu utcáinak. Arra ment, amerre a nő irányította. Tempója közepes volt, nem akarta megereszteni nagyon a gázt a beteg mellett, pedig jellemző volt rá, hogy nem finomkodja el a dolgokat.
- Mióta dolgozik a munkahelyén? – Vetett fel egy témát, mert kíváncsi volt a válaszra.

Dr. Trefoloni érezte betegén, hogy meglehetősen zavart volt és megszeppent a testi érintésen, ettől függetlenül nem reagált rá, tudta jól, hogy így tud segíteni a mellette álló nőn, aki - az iménti botladozó járásából is kiderült - nem volt stabil állapotban. Ezt az is bizonyította, hogy a hölgy is eltekintett a kellemetlenségek felett és megfogta a doktor karját. Egy elismerő kis vigyor megjelent arcán, mely eddig egyáltalán nem volt jellemző rá, de olyan gondolatok beigazolódása miatt, mint „Na ugye, hogy kell a segítség” végül nem bírta tartani üvegtekintetét. Ha szerencséje volt a betegnek, akkor észrevette rajta, ha nem, akkor elhalasztotta talán az egyetlen ilyen lehetőséget.

Kivezette az autójához, illedelmesen segített is neki beülni az anyósülésre, majd ő is beszállt, becsatolta magát, megigazított néhány dolgot a környezetében, végül elindult. Az út közben - amellett, hogy a hölgy folyamatosan navigálta és ő pontosan arra ment, amerre kellett – egy kérdéssel is fordult a mellette lévő, kígyómarástól szenvedő személy felé. Megtudta, hogy három éve dolgozik ott, ahol a baleset is történt. Ez persze nem azt jelenthette, hogy pontosan ennyi ideje foglalkozhat vendége kígyókkal, mégis érthetetlen volt számára, hogy miért nincs beoltva és miért nincs a megfelelő információk birtokában. Kívülről azonban nem volt látható rajta semmi, higgadtan vezetett tovább, mintha min sem gondolkodott volna.
Trefoloni tényleg lelkes volt hivatása iránt, ezt meg sem lehetett kérdőjelezni. A hálátlan betegek kifejezést pontosan értette, tudta, hogy mire gondolt ezzel, mégsem értett vele teljesen egyet.
- Már miért lenne ön hálátlan beteg? Annyit köszönget, hogy álmomban is ezt fogom már hallgatni. – Mondta előhívva valahonnan a pokol mélyéről rég elkopott humorát, igaz ez sem volt valami szenzációs, de mit is várhatnánk az öregtől.
Az különösebben nem érdekelte az orvost, hogy miért nem jött előbb kivizsgáltatni magát, az a hölgy dolga, a férfinak nem lesznek emiatt rossz napjai, se keserű szájíze. Ő éli tovább az életét, holnap reggel bemegy a laborba és ki sem jön onnan délig. Micsoda boldogság.

Közeledtek a beteg otthonához, oda, ahová irányította a mellette ülő. Szépen lehúzódott az út szélére, majd egy erős fékkel megállt ott, ahol mondták neki.
- Segítsek eljutni a házig, vagy jobban érzi magát? – Nem akarta, hogy a szeme előtt, itt ájuljon el a hölgy, de azt is el tudta képzelni, hogy gyógyszer hatott valamennyire. Ezek mellett tudta, hogy makacs a nő és igyekszik saját maga egyedül elintézni mindent, mégis bízott benne, hogy félreteszi ezt az életfelfogását és kicsit gondol magára, legalább még egy percig.

Visszafogott vezetési stílusán, a beteggel inkább óvatosan, lassan vezetett, a kanyarokat is nagyobb ívben tette meg, bár egy kilencven fokos kereszteződésnél nehézen tudott máshogy haladni, mint az ideális ív. Még talán jó is volt, hogy lement már a Nap, így nem sütött szemükbe, legfeljebb az előttük lévő kocsik piros fénye lehetett zavaró, de azokhoz az orvos és valószínűleg a beteg is hozzá volt szokva.

Találtak egy témát, egészen pontosan a doktor kérdezte meg tőle, hogy mennyi ideje dolgozik a munkahelyén. Válaszát soknak ítélte, bár magához képest elenyésző volt a szám. Hallotta a visszakérdezést, mégsem tudott rá válaszolni, ugyanis gondolkodnia kellett. Mivel már az egyetemen is orvosnak tanult és számos gyakorlaton is volt, így nem tudta, hogy azokat mennyire számolja bele. Inkább válaszolt a másik, sokkal érdekesebb kérdésre, és gondolta, hogy majd visszatér erre később.
Meglepően a hölgy őfelé fordult, talán az út során először. Trefoloni is ránézett egy pillanatra, de csak hogy szemkontaktust váltsanak, utána fordult is vissza és figyelte az utat. Őrült autósok ilyenkor a leggyakoribban, a következő percben el is húztak mellette fülsüketítő motorhanggal és zenével egy fiatal banda, akik tán részegek is voltak. Antonio biztosan nem fogja kihúzni őket az árokból, felőle akár ott is elvérezhetnek, megérdemelnék.
- Emiatt nem lesznek rémálmaim. - Nyugtatta meg a nőt. Aki belekkel és minden emberi testrésszel foglalkozik, köztük vérrel is, annak nem ilyenektől lesz rémálma, vagy csak nem tekinthető annak.  
- Visszatérve az előző kérdéséhez: Nagyjából harmincegy éve űzöm ezt a munkát, az egyetemi gyakorlatokat is beleszámítva. De nem csak háziorvosként dolgozom, az nekem csak a mellékmunka. - Nem szokása magáról sokat beszélni, egy kérdés miatt nem fogja elmondani az egész életét. Azért az jónak mondható, ha ötvennégy évesen is ugyanolyan lelkes hivatása iránt, mint húsz évesen. Szerencsés.

Lassan megállt a hölgy háza előtt, majd megkérdezte, hogy segítsen-e neki, bekísérje-e. Maga is meglepődött, mikor a nő igennel válaszolt. Valamiért örült is neki, legalább látta a betegen, hogy félretette a makacskodást és az egészségére, állapotára gondolt. Kikapcsolta övét, leállította az autót, minek fényei eltűntek, majd kiszállt belőle. Ezalatt a nő is felállt, az orvos látta is rajta a helyzetet, pontosan tudta, hogy milyen állapotban van, milyen folyamatok játszódnak le testében.
- Nem, köszönöm. - Nem volt hajlandó elfogadni bármit is. Nem vendégségbe jött és nem is akarta azzá tenni az alkalmat. Megkerülte a kocsit és a kígyó marta emberhez lépett, átkarolta ismét, ugyanúgy, csak éppen a másik oldalán állt. Lassan lépkedtek a ház ajtaja felé. Ha valaki meglátta volna őket, akkor sem gondolhatott az volna rosszra, az orvost szinte mindenki ismerte, az átkaroláson is látszott, hogy az nem csajozós szándékkal történt.
- Akkor ahogy mondtam, a kalciumot szedje napi két alkalommal, az antibiotikumot pedig napi egyszer, lehetőleg közel azonos időpontban. A gyulladásgátlóval mielőbb kezelje le a sebet, jót fog tenni. Ha érzi, hogy ismét begyullad, akkor kenegesse, de tapasztalataim alapján nem lesz szükség rá többször egy nap. - Biztos ami biztos elmondta újra az utasításokat. A házhoz érve megvárta míg a nő kinyitja az ajtót. Az orvos nem szándékozott tovább menni, így ott el is engedte.  
- Holnap semmiképpen se menjen munkába, legalább várjon egy napot. - Ilyen állapotban nem lehet dolgozni, főleg nem egy olyan helyen, mint ahol betege van. Bár a gyógyszereknek hatniuk kell, mégis jobb lenne, ha szünetet tartana a szervezete érdekében.

Antonionak fel sem tűnt, hogy a nő kedveskedni akart neki, amiért hazaviszi. A fülében minden csak szokásos szóváltásnak minősült. Nem akart, vagy csak lemondott róla, hogy valaha is közelebb kerüljön valakihez, ezt nem tudni. Valamiért nem fordult meg fejében, hogy egy nő ül mellette és pont a beteg házához viszi, ráadásul be is hívta magához az orvost. Ha egy fiatal, frissen végzett pasas lenne, valószínűleg máshogy végződne minden, de Trefoloni annyira elbódult, annyira megszállottja a betegségeknek, hogy nem gondol másra, a saját életét is beleszámítva. Milyen kár.

Betege hallhatóan megdöbbent az évek számán, amióta az orvos benne volt a szakmájában. Hát igen, szép kis érték, főleg, hogy a lelkesedése még ugyanúgy megvolt. Betegségek mindig jönnek, mindig változnak, ezért munkája és ami még fontosabb: izgalmas munkája örökké lesz. Csak a fene tudja, hogy miért nem halt már bele eme veszélyes mesterségbe. Így belegondolva, a doktor úr még nem is annyira idős, ötvennégy évesen még van pár esztendeje élni.

Megérkeztek a beteg otthonához, megállt autójával és bekísérte a hölgyet. Míg lépkedtek a ház felé, az orvos újra elismételte a tudnivalókat, a gyógyszerek szedésének módját. Páciense komolyan vehette, ami biztató volt Antonio számára. Azzal, hogy ezt látta a nő szemében, valamiért szimpatikussá vált számára. Örült, hogy végre valaki nem veszi butaságnak szavait és talán úgy cselekszik, ahogy mondta. Az is kellemes csalódás volt számára, hogy engedte a nő bekísérni magát. Ezúttal tényleg bízott benne Trefoloni, hogy hamar gyógyuló beteggel volt dolga.
- Pihejen sokat! - Felelte, miután a nő megígérte, hogy igyekezni fog ágyban tartózkodni. Egy újabb nem átlagos halvány, épp hogy látható mosoly jelent meg arcán, de csak rövid ideig. Mi történik vele? Ez már a második aznap. Szerencsés nő, hogy láthatja megmozdulni mimikaizmait, másoknak esélyük sincs és több hónapot kell várniuk egy ilyen mozdulásra.
- Ha unnám, akkor már rég felmondtam volna. - Ami azt illeti, kevés betegét vitte haza, nem volt jellemző rá az ilyen gesztusok. Még mielőtt az ajtó becsukódott volna, egy valamit még utána tett.
- Jöjjön vissza két nap múlva, egy ellenőrzésre. - A rendelőben nem vélte szükségét ennek, de mivel időközben rájött, hogy a nő normális, ezért úgy döntött, hogy visszarendeli, hogy megbizonyosodjon állapotáról. A betegek többségének azért nem szokta ezt mondani, mert nem érdekli nagyon a sorsuk, meg minek adjon magának több munkát. A kígyó marta nő esetében viszont kivételt tett. Ettől függetlenül hangjában nem volt érezhető érzelem, talán egy leheletnyi, de az orvos mély hangja most is tartalmazta a szokásos sablon, robotos viselkedést.

Az ajtó becsukódásával eltávolodott az eddigi helyéről és visszaindult az autójához. Ott aztán határozott és egészen gyors, fiatalos mozdulattal beszállt, mintha csak egy másik énje mutatkozna meg benne. Magára csukta az ajtót és beindította az audit, minek hangját bizonyára a hölgy is hallotta, ha nem is látta. Vezetési stílusa ezúttal a sajátja volt, nagy erővel, gyorsan felgyorsulva elhajtott a helyszínről.