Antonio Trefoloni nem tartozik a kellemes személyiségű emberek közé. Stílusa rideg és érzéketlen magánéletileg is és a szakmáján belül is. Ennek elsődleges oka az, hogy életében annyi szenvedő beteggel találkozott, hogy ha mindegyikkel együttérzést mutatott volna már idegileg kikészült volna. Nem szeret fecsegni, mindig csak a lényeget mondja ki és nem is szereti a rizsázó személyeket. Általában megmondja azt, amit gondol, mások érzéseivel nem törődve mindig a tényeket közli, képes egy halálos beteg szemébe mondani sajnálkozás nélkül, hogy meg fog halni. Úgy gondolja, hogy nincs értelme szépíteni a valóságon és orvosként nem is teheti meg, hogy nem közli a valószínűt. Nem válogatja meg a szavait senkivel sem, mindig a legegyszerűbben fejezi ki magát.
Külseje normálisnak tűnik, bár ha hosszabb perceket tölt vele valaki, bizony gyanakodni kezdhet az illető. Hangja nagyon mély, ehhez hozzá jön még lassú, érthető beszédstílusa, ami borzongást válthat ki egyesekből. Érdekes tulajdonsága, hogy időnként megdermed, ilyenkor általában gondolkodik, majd néhány rezzenéstelen csöndes perc után hirtelen ismét megmozdul, beszélni kezd. Ezek a lefagyások talán az öregség jelei, de pontos magyarázatot nem lehet rá adni. Mozgása többnyire határozott, senki sem merné megkérdezni tőle, hogy mit miért csinál, pedig lenne okuk rá.
Háziorvosként dolgozik, ugyanis szeret új betegségeket diagnosztizálni, majd hosszasan utánajárni és kutatni azokat. Tudása több mint egy átlagos háziorvosé, több szakvizsgája is van, de a kedvenc orvosi ága az infektológia.

Enyhén unott arccal lépett be rendelőjébe Dr. Trefoloni, ahol már mindent előkészített az asszisztense. Nem szerette a libuskát, se a nagy meleget, de mivel Honolulu éppen háziorvos hiányban szenvedett és olyan feltételeket ígért a doktor úrnak, amiken még az ő szeme is megcsillant – elsősorban korlátlan kutatási lehetőségek, fejlett eszközök – ezért úgy döntött, hogy a szigetre költözik és elfogadja a cicuskát, csak ne kelljen orvosi témától eltérő dolgokról beszélnie vele. Határozott mozdulattal leült székébe, majd feljegyzett valamit az iratai közé, ami csak az ő dolga volt. Néhány síri csöndes másodperc, majd tollát letéve hátradőlt székében, kézfejeit összekulcsolta.
- Jöjjön az első. – Jelentette ki, mire az asszisztens felpattant székéből és kinyitotta az ajtót, jelezve, hogy a rendelés megkezdődött. Nem is mert másként cselekedni, úgy félt az orvostól, mintha a Sötét Nagyúrral dolgozna. Dr. Trefoloni maga elé bámult lefelé, mikor az első vendég, valami diákféleség belépett az ajtón.
- Jó napot kívánok! – Köszönt a beteg, mire az orvos néhány pillanatnyi késéssel felemelte fejét és a páciensre nézett. Szemei már-már üvegszemként néztek a lányra.
- Na panaszkodjon! – Dörmögte a szőkeségnek, akiről rögtön megállapította, hogy kutyabaja sincs. Nem szerette az olyan diákokat, akik csak orvosi igazolásért jönnek hozzá, mert éppenséggel sok órájuk van aznap.
- Napok óta fáj a fejem, időnként szédülök is, tegnap este be is lázasodtam.
- Mekkora volt a láza?  
- 37.
- Az nem láz, még csak hőemelkedés sem. – Jelentette ki lenézően, miközben elővett egy igazoló lapot és írni kezdte a szokásost.
- Algopirin mikor fáj a feje, holnap mehet iskolába. – Fogta rövidre a dolgot, miközben már nyújtotta a vendég felé a kezében lévő két papírt, az egyik a recept volt, amit természetesen ki kellett váltatnia a csajnak, a másik pedig az igazolás aznapra. A lány meglepetten tapasztalta a hírt, miszerint holnap már mennie is kell, de azért megköszönte, nem mert panaszkodni.
- Viszlát! – Az orvos nem válaszolt rá, csak várta, hogy a következő személy megjelenjen. Azért reméli, hogy egyszer találkozik valami nagyobb beteggel is és nem csak az előzőhöz hasonlókkal kell kezdenie valamit. Hawaii sok lehetőséget rejt magában, talán valakit megcsíp egy nevenincs szúnyog és belehal. Legalább felboncolhatja és kiderítheti mi is történt pontosan a szervezetében.