Belső:
Gondolom itt most a belső tulajdonságaimról kéne mesélnem, igaz? Hát nem is tudom, hogy hol kezdjem... Nem azért, mert bonyolult lélek volnék, hanem mert szerintem egy embert nem lehet bemutatni, hisz állandóan változik a jellemünk különböző események leforgása miatt, de megpróbálom. Lényegében egy kedves és (sajnos) egy naiv lány vagyok. Nem nevezném magam bonyolult léleknek, sőt, egyáltalán nem vagyok az. Én pusztán tiszta szándékokkal rendelkezem. Nem szokásom félrebeszélni, sőt mindig nyíltan elmondom azt, ami a fejemben van. Sokat beszélek és ezt a nővérem tudja a legjobban igazolni, hisz mikor együtt vagyunk, akkor állandóan van valami témánk, jobban mondva témám, amiről órákig tudnék beszélni... Nem is tudom, hogy mikor volt olyan utoljára, hogy fél percnél tovább tartott volna a beálló, kínos csend. Szinte mindig jó kedvem van és kicsattanok a boldogságtól. Néha hozok furcsa és megmagyarázhatatlan döntéseket az életben és ide tartozik az is, hogy gyermek orvosi pályára léptem... Tudom, most értetlenül nézel, hogy miért mondok ilyeneket, ha kedves, aranyos és segítőkész vagyok... Hát azért, mert minden bizonnyal én panaszkodnék a pácienseknek, hogy mi is az én életemben a baj. Van az az általános kép a gyermek orvosokról, hogy semmit sem tudnak és gonoszak a kisgyerekekkel, miközben pont az ellenkezője történik... Nagyon szeretem a kisgyerekeket. Na, hát ez részben igaz, mert általánosságban segít az embereken az, ha elmondják, hogy mi is a gondjuk... Ezt persze tapasztalatból mondom, hisz nekem mindig segít. De egy kicsit jobban mesélek a családomról, hisz van egy nővérem, akivel bonyolult a kapcsolatom. Egészen 12 éves koromig azt hittem, hogy utál engem, és félte, hogy sose fog velem szóba állni, de aztán történt valami, aminek hatására megváltoztak a dolgok, és nagyon mély lett a kapcsolatunk. Szinte mindent tud rólam, és én is róla... Vehetjük példának a pasi ügyeket... Múltkor megpillantottam egy srácot, és az a bizonyos "szerelem első látásra" kategóriába sorolnám, és ki tudta meg meg először? Hát természetesen az én kis nővérem... Persze annak ellenére, hogy aranyos vagyok, én is tudok határozott és akaratos lenni. Számomra nincs lehetetlen, hisz mindig elérem azt, amit szeretnék... Legjobban egy naiv, jólelkű és beszédes tizenhat éves lányhoz tudnám hasonlítani magam.
Külső:
Hogyan is nézek ki? Nem tudom elmondani... Nem lehetne megkérni valaki mást? Na jó, viccet félre téve, nem is tudom... Nem azért, mert olyan gyönyörű lennék, hanem mert egyszerűen nézek ki. Nem is nevezném magam szépnek, olyan átlagos vagyok... Persze mások szerint ez nem igaz, és csak kéretettem magam, de erre csak egy kérdésem lenne: ha nem lennék természetes szőke, akkor is ilyen lenne a külsőm? Sajnos szerintem nem... A mások által emlegetett "jó csaj" kategóriába egyáltalán nem sorolnám magam, de mindegy... Inkább hozzákezdek, kezdjük az általános dolgokkal: 170 cm magas vagyok, vagyis az utolsó méredzkedésnél, mintha ezt mondták volna. A súlyom titok, és nem igazán dicsekednék vele, szerintem volna hova fogynom... Talán olyan ovális formájú a fejem? Bár a szemeimet imádom, mert barnás és másokkal ellentétben én beérem azzal, amim van, ráadásul van az a kellemes és meleg pillantásom, amivel segítek állítólag más emberek jókedvén, vagy mit is mondanak... Kellemesen ívelt szemöldököm van és természetes göndör szőke hajam. Állam finom, puha ívű. Az alkatom talán karcsú, és megkockáztatom, hogy a csípőm sem széles, hogy ne legyen elég nőies. Általában lazább és könnyebb ruhákat hordok, és nyáron mindenképp a szoknyákat részesítem előnyben... Az egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy néha-néha kell szemüveget hordanom, amit nem igazán szeretek, és ha tehetem, akkor inkább kontaktlencsét használok. Mások szerint jól áll nekem a szemüveg, de nem hiszem, inkább kiemeli, hogy mennyire nagy az orrom, és ezért is dobtam ki a kukába, mert inkább legyen a kontaktlencse.

Péntek van és elég fáradt is vagyok, mert mostanában nagyon sok vizsgám volt, és amikor elkezdtem ezt a pályát nem számítottam rá, hogy ennyi mindent kell tudni, de megtanulok mindent szorgosan, hisz ha jó gyermek orvos szeretnék lenni, akkor mindent tudnom kell. Múltkor is voltam gyakorlaton és megdicsért az orvos, hogy milyen ügyesen csináltam mindent, bár azt a részt kihagytam volna, mikor a kisfiú a sztetoszkópba ordibált... Azóta is kicsit süketnek érzem magam... Na de ott tartottam, hogy péntek van és megbeszéltem egy találkozót Jessica-val a közeli kávézóban, hisz neki is volt egy vizsgaidőszaka, és nem lehet könnyű fogorvosnak tanulni sem. Bár sose tudtam elképzelni, hogy ő mit is tanulnak olyan sokáig, hisz... Szerintem hamarosan meg is kérdezem tőle, hogy miket kell neki tanulnia. Majd belépek a kávézóba és az ajtó feletti kis csengő jelezte is az új vendéget, vagyis engem. Jessy már rögtön rám is pillantott, én pedig az ő általa foglalt asztalhoz siettem, és leültem vele szembe, miután adtam neki két puszit.
– Szia Jessy. – köszönök neki, egy aranyos mosollyal az arcomon, nem is tudom, hogy mióta ismerem már... Talán ovisok lehettünk, mikor először beszélgettünk.
– Szia, Detty! – festett arcára hirtelen egy barátságos mosolyt, majd hátamon pihentetve tenyerét a helyemre tessékelt.
– Hogy vagy? – érdeklődött kíváncsian, szemében látszott a csillogás, mely azt jelzi érdekli mi van velem.
– Jól vagyok és szerencsére vége a vizsgaidőszaknak, és jól sikerült? Te hogy vagy? Neked hogy sikerült? – kérdezem meg tőle, és érdeklődés csillog a szememben, hisz érdekel, hogy hogyan sikerült, de még mennyire... Már nagyon régi barátok vagyunk, és már szinte testvér számomra, bár az én imádott nővérem helyére senki sem léphetne, hisz őt mindennél jobban szeretem, és nem pótolható.
– Én is jól vagyok, és nekem is jól sikerült, de azt mondtad a telefonban, hogy valami fontosat akarsz elmondani... – kezd bele, csak azt nem tudja, hogy mit is szerettem volna neki elmondani. Mivel már elég idős vagyok, ezért szerettem volna összeköltözni a nővéremmel, hisz szeretem anyuékat, de Lizzie nagyon hiányzik mióta elköltözött tőlünk, és szerintem ő is örülne, ha végre újra együtt laknánk, mint régen, pedig aztán a kapcsolatunk csak 12 éves korom után lett ilyen jó, addig nem mondható el, hogy annyira szerettük volna egymást, amit már így utólag bánok... De ideje beavatni Jessy-t abba, hogy költözöm.
– Azt akartam mondani, hogy... KÖLTÖZÖM! – mondom neki, miközben arcomon egy kedves és izgatott mosoly jelenik meg, és szemembe egy lelkes kisgyerekéhez hasonló csillogás jelenik meg. De Jessy nem mond semmit, olyan mintha sokkolódik, majd elmosolyodik, és megölel...
– Gondolom a nővéredhez fogsz, igaz? De miért? Ugye ugyanannyit találkozunk, mint régen? – bombáz le rögtön a kérdéseivel, de hát szerintem ő is tudja rá a válaszokat, sose hanyagolnám el a barátaimat, mert számomra mind fontosak, és nagyon szeretem őket, hisz barátok nélkül mit is ér az élet, nem? Majd jó szorosan visszaölelek, azután visszaülök a székemre, és elmosolyodom.
– Igen hozzá, és azért, mert nagyon szeretem és hiányzik. Tudod nagyon mély a kapcsolatunk, és hiányzik az esti kakaózás és a késő esti csajos beszélgetés... Természetesen veled minden marad a régiben, na izgulj. – mosolyodom el bátorítóan és megsimogatom a vállát, annyira jól esik, hogy ilyen fontos vagyok neki, és nem lenne szívem elhanyagolni őt sem, hisz nagyon szeretem...
– Akkor megnyugodtam. – mondja, és kiengedi a tüdejéből az addig visszatartott levegőt, és elmosolyodik, és meg osztozom a mosolyában. Épp belemerülnék a beszélgetésbe, mikor az ajtó feletti csengő jelezte, hogy egy új vendég érkezik a kávézóba, és mivel az ajtóval szemben ültem, ezért odakaptam a fejem, majd belépett az idegen... Először nagyokat pislogtam, majd elpirultam, és éreztem, hogy a szívem hevesebben kezd lüktetni... Mi lehet ez az érzés? És miért pont ő váltotta ki belőlem?..
– Ő meg kicsoda? – csak ez az egy kérdés csúszik ki a számon, és el is pirultam... Majd meghallottam a nevét… Marcus-nak hívják.