A telefonnal a fülemen járkálok fel, s alá, akkor is, ha emberek között vagyok, sőt közterületen, ahol furán néznek rám az emberek. Igen, én nem tudok egyhelyben maradni, ha telefonálok, mintha ez belém lenne kódolva. Nem elég, hogy hiperaktív vagyok, meg kilóméterhiányos, még járkálok telefonálás közben is. Szerintem ez valami betegség, de olyannyira, hogy semmilyen testmozgás nem segít rajtam. Próbálkoztam mindennel, és rendszeresen balettozok, meg tornázok is, annyira hajlékony vagyok, hogy egy csiga mellettem eltörpülne, mégis annyi energia van bennem, hogy csak na.
- Ajánlom is, hogy engedjen el, aztán várlak a Pálmafánál. - mosolygok a telefonba, nem látja Vanny, de hangomon is hallani, hogy mikor mosolygok, vagyis nekem eddig így volt, tudtam, hogy mikor nevet valaki, és, hogy, mikor érzi magát rosszul, vagyis, letört, vagy ilyenek. Igaz, hogy ebben nem lehetek biztos, de a megérzéseim nem szoktak csalni. Néha mégis megesik, hogy tévedek, de az nem az én hibám, hanem a másik fél hibája, amiért máshogy viselkedik, mint kellene. Hogy mondják ezt? Másnak mutatja magát, mint amilyen valójában? Megeshet ez? Vagy nem? Ah a fene se tudja már, de akkor is, csak néha tévedek, nagyon ritkán, az meg belefér.
A Pálmafa az amolyan bennfentes dolog Vanny, Arden és köztem, mert mi jártunk oda nagyon sokat senki más. Ez amolyan kis meghitt magán hely volt mindig is, amit a mai napig tartunk. Igaz, nem járunk ide annyit, mint régen, mintha kezdenénk kinőni azt a fát, ha kezdenék értékér veszteni, vagy nem is tudom... pedig nem akarom, amióta az eszem tudom mindig ide jártunk, és nem akarom ezt elveszteni. A hely itt lesz, igen, de mi nem leszünk itt, mi szétszéledünk az évek során, de ezt nem akarom elveszteni. A legjobb barátaim és a legjobb hely a világon ez a két fa, ami annyi reményr jelent, hacsak meghallom. Remény, és emlékek, igen. Ez az első két dolog, ami beugrik, majd a kis bunkerünk lepedőkből, a sok nevetés és önfeledt pillanat, de persze a rosszakra is emlêkszem, mikor valakinek bánata volt. Ami a pálmafáknál történt, az ott is maradt, mindig ott beszéltük meg.
Barátosnőmet megpillantva kicsit szaporítom lépteimet, hogy hamarabb odaérhessek hozzá, és szerencsére ezzel nincs is gond, igeb hamar ott vagyok. Ezen a partszakaszon most csak ketten vagyunk, bár ez régen sem volt máshogy, sokszor csak mi voltunk itt, mert nincs semmi, amit úgy kell érteni, hogy se kiépített strand, se egy fagyis strand, vagy valami kocsmaszerű. Semmisem. Csak homok, víz és ez a két pálmafa.
- Sziaaaaaa. - fél kézzel ölelem szorosan, mert a másikban van neki amit ígértem a múltkor, mikor beszéltünk, így nem akarom szétnyomni, bár úgy is meglehet enni. Figyelem, ahogy felkapja a fagyit és jót kuncogok rajta, mikor a kanalak is megjelenek. Én csak ezután mutatom fel a kezemben lévő sültkrumplit. - Én meg hoztam a beígért krumplit a kedvenc helyedről. - mutatom fel, de mivel tele van a keze még nem adom oda neki. El se tudná venni szerintem.
- Igen azt veszem fel, de anya rágja a fülem, hogy a biológiát is felvegyen, mert az nagyon sokat számít. - mondom neki gyorsan, amolyan helyzetjelentésképp, akkor is, ha tudom, hogy nem muszáj. - Nem lesz az, összehozzuk, hogy jobb legyen, és ha felveszem a bioszt több óráink lesznek együtt. - igyekszem olyan gyorsan mondani, ahogy csak tudom, de ezzel nem megyek sokra. Akkor már késő, hiszen Vanny lába pont eltalálja a fát, tudon, hogy direkt, de szépen belerúg, én meg felszisszenek. Ez nekem fáj, nem csak neki, szerintem jobban fáj, mint nekem a gondolat csak, hogy belerúgok valamibe. - Csak nem. Mozog még? Vagy menjünk dokihoz? - kérdezem gyorsan, és remélem, hogy nincs így, mert akkor megint mehetünk el innen és rakathatjuk helyre a lábujját valami dokival. Renélem legalább helyes doki lesz, akinek helyre kell rania, de abban persze jobban reménxkedem, hogy senkinek sem kell helyreraknia.
Nagy szemekkel pislogok rá, hogy most fel tud-e mászni, vagy sem, de nagyon ügyesen megoldja énnpedig elismerően bólogatok, nagyon ügyesen csinálja, még sérült lábbal is. Igen, egy kicsit kinevetem, teljesen akaratlanul, de nevetek, ettől függetlenül imádom és fel is mászok mellé, amíg ő a fagyit bontogatja.
- Ah velem semmi sincsen, tudod, hogy unalmas vagyok a sznob szüleimmel együtt. - nevetek fel egy kicsit, mert ez az igazság, jól tudja ő is, legalábbis a sznob szülők igaz. - Veled? A jóképű főnőköd még mindig egy retardált idióta? - kérdezem nevetve, sokszor ugratom ezzel, szerintem már kezdek az agyára menni vele.

Sosem tudtam igazán, hogy miért is imádom ezt a lányt, vagy Ardent, nem vagyunk semmiben sem ugyanolyanok, se életkörülményeket nézve, se a családot, sőt a személyiségük is egészen eltérő tud lenni, mégis annyira össze tudtunk kovácsolódni, mint amennyire nem is hittem. Sosem reméltem, hogy lesz olyan valaki az életemben, akire azt mondhatom, hogy a legjobb barátom, mert anyám mindig azt mondta, hogy nekem csak felszínes barátaim lesznek, mert a mi családunkban mindenkinek csak az jár, mint valami átok. Erre jöttek ők, és máris sokkal optimistábban látom a világot, csak itt kell lenniük mellettem. A mi kis búvóhelyünk pedig még biztosabbá tesz abban, hogy én bármikor zaklathatom őket, elmondhatom nekik minden bánatomat, illetve örömömet is, ahogy ők is nekem. Amolyan kis család vagyunk mi, vagyis az én szememben azok vagyunk, mintha testvérek lennénk, é. Igaz ezt nagyon nehéz volt felépíteni, és könnyen le tudnánk rombolni belülről, de más nem képes rá, csak mi hárman, de nem hiszem, hogy ez bárki fejében is megfordult volna eddig.
- De én nem felejtettem el, ezért vagyok én itt neked. - bár nem mintha nekem olyan csodálatos memóriám lenne, de tudom, hogy imádja, így muszáj volt ezt észben tartanom. Olyan aranyosan tud örülni ennek a kis krumplinak is, hogy csak na, és ezt imádom benne, hogy a legkisebb, legjelentéktelenebb dolgoknak is úgy tud örülni, mintha a Fehérház kulcsát kapná a kezébe. Bár annak lehet nem örülne, annak még én sem örülnék, az is egy parás hely. - Nagyon szívesen. - mosolygok rá kedvesen, és tényleg szívesen hoztam neki, ha arról van szó, mint valami feleség minden nap viszek a munkahelyére ilyen krumplit. Szerintem fura lenne mindenkinek, de nekem nem lenne az, mert legalább mosolyogna ott is egy kicsit Vanny, ami egyáltalán nem árt neki. Sőt, szerintem többet is kellene mosolyogni, mint amennyit eddig mosolyog, már ha lehet ilyen egyáltalán.
- Én is egyetértek vele, szóval valakit majd megdobok egy email-el a suliból, hogy dobjon már be oda is. - a vigyor az én arcomon is megjelenik, hiszen ha én így akarom így is lesz. A biosz még nem olyan sok, a matek fizika mellé mehet, főleg, hogy fogalmam sincs mit akarok ezzel a két tantárggyal. Lehet a végén inkább állatorvos leszek, amihez meg ugye kell a biológia. Csak jó teszek magammal plusz egy tantárggyal, a tanulás úgysem egy mindennapi tevékenység nálam.
- Biztos vagy benne? - muszáj tudnom, hogy fájhat neki, és biztosra akarok menni. Persze az is igaz, hogy nem fogja bevallani, hogy fáj neki, inkább tűri csnedben a fájdalmat, minthogy orvoshoz menjünk, mikor most szabad a délutánja, vagyis az, amit én nem rabolok el. És hát, mégis inkább én raboljam el, mint valami doki, aki majd a lábát tapizza, ott ahol ellátják őt. - Rendben van, legyen. - ingatom a fejemet egy mosollyal, azon, hogy mennyire nem adja magát, hogy milyen makacs, de ismerős ez nekem, én sem vagyok jobb. Mikor eltörtem az egyik ujjam, azt sem akartam orvosnak megmutatni, nehogy aztán abba kelljen hagynom a táncot, pedig csak egy ujjam volt, amit még nem is gipszeltek, csak merevítettek. Szörnyű tudok lenni az ilyenekben tudom. De a kanalat azért elveszem tőle, mikor már végre fent vagyunk, és ő is feltornázta magát.
- Pedig néha nagyon annak érzem magam. - válaszolok neki egy grimasszal, de aztán a kanalam találkozik a hideg fagyival, lehűti a kanalat, majd a számat is mikor minden kis lecseppenés nélkül sikerül beküzdenem oda. Barátnőm szavaira csak hümmőgéssel reagálok, hiszen a vanília íze kitölti minden érzékszervemet, és még a szemeimet is lehunyom egy pillanatra, hogy teljesen kiélvezzem. - Szerintem néha rásegít a nekifutással. - nevetek fel egy kicsit. Igaz, nagyon jó pasi a főnöke, de a tollam okosabb nála, és sokkal értelmesebb szavakat tud, mint az az ember. Sajnos ezen nem segít az sem, hogy jó pasi, pedig tényleg bejön, bár ott a korkülönbség, meg az is, hogy eszem ágában sincs olyannal egy ágyba feküdni, akinél még a kutyám is okosabb lehetne. Mondjuk, Kevint is beengedem az ágyba, de ő más kategóriába tartozik.
Míg hallgatom Vanny szavait betolok, még két kanál fagyit, de aztán a harmadik kanállal megállok a mozdulatsorban. Hogymi?! Magamra ejtem azt a kis fagyit, de nem az izgat, hanem, hogy nagyra nyílt szemekkel, és talán még tátott szájjal is pislogok rá, minden szava után. - Ezt komolyan mondod? Ennyi gerinc nincs abban az emberben? Komolyan, gyere hozzánk, felhívjuk onnan Franket, hogy bekaphatja, de azért ne legyen idióta ő is szarba kerül, hogyha valaki megtudja, hogy mennyire szart rád. A nevelőintézet meg... tudod, hogy sosem engednélek oda, ahogy a többiek sem. - lehet, hogy Hero mondjuk nem tud annyit, mint Arden, vagy én, de abban biztos vagyok, hogyha a felét tudná, akkor sem engedné, hogy Vannyt elvigyék tőlünk, mert azzal egy családot szakítanának szét. Nem egy népes családot, de egy igazán összetartó családot, amit én nem hagyhatok.