Éppen úgy, mint tinédzserkorunkban – futott át a kósza gondolat a fejemen, amelyet kénytelen voltam kiegészíteni azzal, hogy akkortól eltérően ezúttal én is jól éreztem magamat, ugyanis az akkor rendezett pizsama partik számomra nem arról szóltak, hogy kiélvezzem lázadó éveimet, hanem barátokra tegyek szert, akiknek a szüleiben az enyéim láttak potenciált, hogy általuk terjeszthessék az akkor még jóval csekélyebb birodalmukat; tudjátok, ha a gyerekek jóban vannak, többnyire a szülők is – legalább is beszélgető viszonyban vannak, netalántán együtt vacsoráznak. A jelenlévő barátnőmre én magam tettem szert, sajnálatos körülmények között – meglehet, hogy ez okból is értettük meg egymást, olyan jól. Mások voltak a körülmények, amikor találkoztunk – mondhatni álarc nélkül láttuk egymás valódi arcát, mert amikor megismertük egymást mindketten életünk sötét időszakát éltük meg, amelyet én határozottan kitöröltem volna, de valószínűnek tartottam, hogy ő sem cselekedett volna másként. Nem hánytorgattuk a múltat, nem is gyakran hoztuk szóba – nem is igazán kellett, hiszen ha nem is együtt tértünk a rossz útra, de együtt találtunk belőle kiutat. Ő volt az egyetlen, a családomat leszámítva, akik ismerték a valódi énemet is, aki nem pusztán csak a felszínes oldalt láthatta, mint ahogyan mindenki más – másként ítélkezett felem, mert ismert, mint ahogyan én is őt.
Elterültem az ágyon.
– Nem is hiszem el, hogy régen ilyen újságokat nézegettünk! – Jegyeztem meg nevetve. – Ezek borzasztóak! – Csattantam fel szórakozottan még mindig rosszallóan a fejemet rázva, ahogy egy újabba lapoztam bele; ezeket a magazinok majdhogynem több, mint tíz évesek voltak, de még mindig ott oszladoztak a padláson, mert nem volt szívem kidobni őket – mondhatni, hogy túlságosan szentimentális voltam ez ügyben, bár a gyűjtögető talán jobb kifejezés volt, elvégre konkrét emlékeket nem idéztek fel, ellenben semmi hasznuk nem volt azon túl, hogy mosolyogtam – illetve mosolyogtunk – egy jót. – Bár meg kell jegyeznem, hogy Johnny Depp még most is elég jól néz ki. – Oldalra fordítottam a posztert. – Szerinted, hogy nézne ki a falamon? – Felültem, majd oldalra döntött fejjel felálltam és az egyik falhoz sétáltam várva a válaszra. – Anya mindig azt mondta, hogy vagy ő vagy senki nem lesz a férjem. Egyelőre, úgy tűnik, hogy ebben még mindig nagyon igaza van! – Most, hogy a kezembe került a képe újra megbizonyosodtam efelől: kortalan és veszettül jóképű volt még mindig a számomra – és még mindig az ideálom. Mit meg nem adtam volna azért, hogy ha húsz évvel fiatalabb lett volna vagy én lehettem volna Winona Ryder vagy Vanessa Paradis.
– Örülök, hogy ma átjöttél! – Ismételtem meg újra, legalább harmadjára az este folyamán. Határozottan megkönnyebbültem, hogy nem egyedül kellett itthon lennem ebben a hatalmas házban legfőképpen azért, mert minden bizonnyal egyedüllétem arra kényszerített volna, hogy éjszakába nyúlóan szervezzem meg a bátyám esküvőjét Oliviával, akik itt hagytak megannyi munkával, hogy elmenjenek valahova Európába elő nászútra, mint ahogyan édesanyám is egyik napról a másikra döntött úgy, hogy elmegy a hegyekbe pihenni, így az ő másik két munkája is az én nyakamba szállt, s bármennyire is lazítani akartam, nem telt el úgy egy negyed óra, hogy legalább kétszer ne csekkoltam volna le a telefonomat, hogy most éppen ki hova nem tud jönni és mi nem lesz a rendezvényen, amire szükség van.

Nem tehettem róla, hogy a képet elnézve álmodozóan sóhajtottam fel és kellemesen dobbant meg a szívem – még mindig, ellenére annak, hogy fiatal tinédzseréveimet már évekkel ezelőtt magam mögött hagytam. Mindeddig azt gondoltam, hogy az évek alatt rengeteg minden változott – többek között az ízlésem a férfiak terén – most szembesülnöm kellett azzal, hogy ez a megítélésem téves volt, mert még mindig összekoccant a térdem, hogyha ennek a bámulatos férfinak a mogyoróbarna szemeiben pillantottam. Hiába voltam hozzászokva ahhoz, hogy jóképűbbnél jóképűbb férfiak vegyenek körbe, viszont az ő esetében még is azt gondoltam, hogy nemhogy a nyakába ugrottam volna, hanem őrjöngő kislányként omlottam volna a karjai közé – persze, ez költői túlzás. Rajongtam érte, nem vitás és sohasem szalasztottam el egyetlen pillanatot sem, amikor megjegyezhettem – kiváltképpen családi vacsorák alkalmakkor – és bizonygathattam, hogy egy napon, majd ő lesz az én férjem.
– És beszéltél is vele? – Csillant fel a tekintetem. – Oh, igen! Az igazat megvallva, ebben a pillanatban borzasztóan bánom, hogy te nem ő vagy. – Mondanivalómat drámai sóhaj kísérte. Én – ellenben vele vagy a szóban forgó személlyel – igencsak hiányt szenvedtem színészi vénából, melynél rosszabb már csak énekhangom volt – pontosabban fogalmazva annak nemlétezése, melynél fogva nem csak nem énekeltem a zuhany alatt, hanem nem is dúdoltam annak érdekében, hogy megkíméljem mások dobhártyáját és az ablak, valamint üvegfelületeket. – Bár… – oldalra döntöttem a fejemet – egy kis borosta… egy kis vágás… kicsit mélyebb hang… egy kis plasztika itt-ott… és kiköpött, olyan lennél, mint ő. – Na, meg persze még egy kicsi ez meg az és tényleg olyan lenne, mint Johnny Depp, szívem el rablója.
– Tudom is, hogy hol lehet kapni a városban a legjobb süteményeket. Még néhány óráig nyitva vannak. Viszont, mit szólnál, ha inkább mi mennénk ki érte? Amúgy is meg kell sétáltatni a két gaztevőt, mert különben este nem fogunk sokat aludni.
Belátom, hogy a két rosszcsont az én hibám miatt is lett ennyire akaratos, túlságosan elkényeztettem őket, de hát mit tehet egy gazda a kutyáival sem mint, imádja őket?
– Hogy ha valóban unatkozol, holnap esetleg segíthetsz végighívni a vendégeket, hogy allergiásak-e valamire. – Nem bántam volna, hogy ha nem nekem kell végighívni a vendéglista háromnegyedét, noha igaz, hogy szétküldtem a kérdést e-mailben már legalább egy hete, viszont válasz nagyon kevesektől jött vissza, így ennél fogva láttam jobbnak, hogy ha pontosabban utána járok, ugyanis nem szerettem volna egy mogyoróallergiás elé olyan süteményt tenni, amire allergiás volt – annak pedig kiváltképpen nem örültem volna, ha kórházba is kell szállítani az általam rendezett esküvő miatt, mert lássuk be, hogy nem vetett volna túlságosan jó fényt rám.
– Egy buli sem jönne rosszul. – Nem lett volna ellenemre végre kikapcsolni egy kicsit, mivel már napját sem tudtam, hogy mikor voltam utoljára, noha mindeddig nem is jutott eszembe. Gyanítottam, hogy már azt sem tudtam, hogy kell igazán bulizni – amire meglehetősen sok volt az esély, ugyanis az elmúlt években, inkább kerültem az ilyen helyeket. – Oh, tényleg? Én azt hittem, hogy a te fehérséged miatt tűnik halványnak a nap! Szinte elvakítasz a ragyogásoddal, napsugaram.