Hol is kezdhetné... Annyi felesleges jellemzőt felsorolhatna, de nem teszi, meghagyja másnak az általános listát. Könnyebben megy, ha összehasonlítást végez egykori és mostani énjében.
Vidám volt, boldog, önfeledt és eltökélt. Mindig szerette, ha az övé volt az utolsó szó és ez roppant könnyen ment azzal a szenvedélyes lázzal, ami vénáiban izzott. Spontán volt, tele meglepetéssel, ötlettel az élet és mások felé... Ó, és imádta Londont. Persze kissé elkényeztetett volt a családi háttere miatt, fiatalon elkápráztatta az utazgatás a családjával, hogy megkaphatott bármit, ám ahogy az idő telt, kinőtte ezt a fajta kórt, sokkal reálisabb képben tervezte a jövőjét. Miután a szülei végleg felszámolták angliai életüket ő már nem tartott velük, a szülővárosában maradt, a döntést pedig nem bánta meg. Huszonegy évesen megjelent az első könyve, annak ellenére, hogy soha nem tartotta magát sem zseniálisnak, még csak okosnak sem, de az általa megformált egyszerűség mégiscsak a szerencséje lett. Az írásban önkifejezést talált, megtalálta benne az első igazi szerelmet, melyet egy második is követett Michael személyében, így az álomvilág menthetetlenül magával ragadta. Mindene megvolt és kifejezetten élvezte, ha felvághatott vele az apja előtt. Valahol meg akarta mutatni, hogy nélküle is sikeres lett, sőt, a bizonyítási vágyat képtelen volt elnyomni vele szemben, bár ő maga sem tudja, hogy a mély szeretet mellett hogyan fér meg a leküzdhetetlen érzés. Sosem fogadták el a választottját, ez volt a szülők revansa, Katherinet viszont nem foglalkoztatta más az esküvő gondolatán kívül. Huszonhárom évesen kimondta a boldogító igent és elkezdte élni az álmát egy otthonos kis házban, ismét szemléletet váltva szerényen, egyszerűen, s a  fennhéjázó életmódot gondosan elkerülve. Csakhogy a neki szánt sorsot nem kerülhette el, bárhogy imádkozott, hogy felébredjen a rémálommá vált valóságból.
Meggyűlölte Londont, nem volt benne maradása. Minden életérzése megfakult, de továbblépni nem akar, hiába érzi, hogy meg kellene tennie. Képtelen rá. Visszavette a Brice nevet, de a gyűrűjét szinte kétségbeesetten használja kapaszkodóként, ha elragadják az indulatai. Pontosan tudatában van, mi volna helyes, ugyanakkor retteg, hogy elveszíti férje emlékét. A gyászt elmúlással, feledéssel, bűntudattal köti össze. Még mindig rémálmok kísértik, bár kevésbé sűrűn, legalábbis az első időkhöz mérten. Igyekszik tartani magát, tehát a lehető leggyűlöltebb érzést, a sajnálatot nem ildomos mutatni előtte. Kiváló álca mögé bújtatja a sebzett magányosságát, míg szóba nem kerül a szerelem senki sem venné észre, miféle érzések lappangnak benne. Az elfojtás nagyon is jellemző rá, ezt tökéletesen alátámasztja, hogy egyetlen betűt sem írt le a férje halála óta. Inkább az ön és köziróniának szenteli idejét, ilyen lett ő, kevésé édes, fanyar, pesszimista, megrekedt. 

Haja lassan derékig érő fekete, míg szemei a zöldes-kék kevert árnyalatát tükrözik. Arca finom vonásokból áll, bőre fehér, még a szigeti nap is alig fogja. Magassága alig üti meg a 170 cm-t. Súlya kissé filigrán, nem a nagyevők közé tartozik, bár igaz, étvágya egyébként is alig van. Csinos eleganciát képvisel, ruháiból szolid magabiztosság árad, amely kihívónak közel sem nevezhető. Ki tudja, talán csupán a berögződés teszi, maga a Brice vér... Sokáig tiltakozott ellene, de bármit vegyen fel, akár a legkopottabb farmerben is kékvérűnek tűnt, tűnik, már ha felvesz hasonló anyagot... Nadrágból biztosan nem. Szoknya és ruha párti, ékszerekkel minimálisan bánik, parfümöt abszolút nem tűr magán.

*két hónappal ezelőtt*
Az evőeszköz - történetesen egy villa - hangosan csörren a tányéron, ahogy nemes egyszerűséggel és szánt szándékkal belehajítják. -Miért csinálod ezt velem, Apa? - az egészen elfojtott hang lassan bugyog át a nő vékonyra préselt ajkain, pedig ha tehetné... Ó, ha képes volna átlépni saját határait most torka szakadtából ordítana az igazáért. Persze nem fogja megtenni, hiszen sem hangot, sem kezet nem emelne a szeretteire. Dühösnek kellőképp dühös, bár vesz egy mély levegőt, hátha az oxigén egy pillanatra kitisztítja a fejét. Ismét hadakozásra készül, ahogy szinte minden nap tette az elmúlt három hónapban. - NINCS. SZÜKSÉGEM. ORVOSI. SEGÍTSÉGRE. Nem vagyok beteg, mi több, gyerek sem vagyok már, hogy előírd, mit tegyek! - Teljes felháborodása még a bejelentés utáni második napon is élénken kínozza, s mint azt a példa mutatja, az apja és közötte egy jó darabig a reggelivel az élen minden közös program kudarcra ítéltetett.
- Én csak segíteni szeretnék. Már csaknem másfél év eltelt, lányom. - Csupán szeme sarkából látja, hogy az apja felé mozdul, Katherine viszont mint egy támadást, kivédi a mozdulattal, melyben feláll az asztaltól. - Ne merd megszabni, mennyit gyászolhatok! Michael többet érdemel másfél évnél, az Isten szerelmére, nem az elvesztésébe fogok beleőrülni, te fogsz belekergetni! - Már érzi a forró könnyeket, csak azt nem érti, mit követett el, mi volt a sorsnak benne olyan ellenszenves, hogy először elvegye mindenét, majd az apja képében tovább kínozza. - Tényleg segíteni akarsz? Mond le az időpontom és foglalj repülőjegyet. Elmegyek.  

Nos, Katherine nem ment el, az időpont viszont lemondásra került, legalábbis, aznap, bár ez közel sem az apján múlt, az anyján viszont annál több... Ő fogta a kezét és mosta meg lánya arcát, öntött bele lelket, ahogy mindig is tette. Szépen, csöndben, hatékonyan. És Katherine pontosan tudja, mi az a varázserő amellyel anyja bír; a finom szavak alá bújtatott megannyi súlytól ismét tudatosul benne, hogy nincs hová mennie. Megpróbálta, de kudarcot vallott, ezt be kell ismernie. Az egyetlen reménye szüleihez való visszatérése volt, s megbánta vagy sem ezt a döntést, szüksége van a törődésre. Szüksége van rájuk, hiszen olyan nagyon magányos...
Érzelmi zsarolás.
Színtiszta visszaélés, de valahol Katherinenek pontosan erre van szüksége.


 *napjainkban*
Itt van hát, feszengve ücsörög egy székben, roppant ostobán érezve magát. Itt van és a tölgyajtót figyelve várja, hogy az kinyíljon, hogy végre túlessen Dr. Crime-on, átvészelje az előírt órahosszát, majd visszatérjen a fakó világba és egy kicsit... csak egy kicsit békén hagyják. Az ablakon ki sem néz, arra sem méltatja a környezetét, hogy a napszemüvegét levegye, mi több, az állandó napsütés, a sok mosoly, a ragyogás... Felszisszen miattuk. Már-már rendellenesnek tartja a sok felé áradó és kétség kívül kivédhetetlen ingert, olyannyira törékenynek érzi magát, puszta kívülállónak, bár nem túloz hasonló állítással. Hawaii... Mindig is tudta, hogy az apjának szemernyi érzelmet sem jelent egyetlen kupac föld sem, csupán a benne rejlő haszon, ami olykor megállította, maradásra bírta, hol hosszabb, bár inkább rövidebb ideig. Azt is meg kell hagyni, hogy Katherine számára soha nem jelentett újdonságot ez az állapot, hiszen kisded korában teljesen mellőzni kényszerült atyja jelenlétét, s ahogy cseperedett, szülőföldjén, Anglia csodás Londonjában folyton arról álmodozott, hogy édesanyjával csatlakozhat az egekig magasztalt személyhez, az ő világjáró, csodás papájához. Csakhogy a lánynak tanulnia kellett, a könyvek láncra fogták, bár már nem bánja, hogy az álmodozások apránként megkoptak,és alattomosan ifjúkori, igen bohó vágyak váltották fel azokat. Az emlékre halvány mosoly költözik szája sarkába, bár az szinte azonnal eltűnik onnan, elvész, mert az ő személyes részéről kopottra bámult ajtó kitárul előtte.
- Dr. Crine. - A hanglejtés semmit nem változott az első találkozásuk óta. A szó szoros értelmében kényszerítetten formális, elvégre beleegyezés ide vagy oda, attól, hogy el kell viselnie a pszichológust, kedvelnie, szimpatizálnia nem kell vele - hangyányit sem. Az édesapja busásan megfizeti, a doktor pedig vállalta, hogy fogadja, ez Katherinenek bőven elég, hogy neheztelése céltáblájává tegye a férfit. Persze hallott róla... ezt... azt... Evidens, hogy némiképp utána járjon, miféle alakra bízzák, arról viszont fogalma sincs, az elterjedt vélemények mennyi valóságalappal rendelkeznek. Ha a sima modor alá akarna pillantani talán igazat adna jó néhány állítás, bár mások megszállottsága ugyan mit számít neki? Lényegében egyéb problémája nincs a különc doktorral, azon kívül, hogy végezni próbálja a "feladatát".
Enyhén oldalra dönti a fejét s a szemüveg mégis lekerül, zöld tekintete a doktor arcára réved. Fél ettől az egész helyzettől, hiszen nem szeret sebezhető lenni, épp eleget tépődik, ha álmatlan éjjeleken elragadják a gondolatai. Egy idegennek megnyílni... Neki a lehető legborzasztóbb érzés. Mintha meztelen volna, úgy kérnék kitárulkozásra.
Minimális levegőmennyiséget juttat a tüdejébe, keresztbe font lábait egymás mellé helyezi, bár csupán alig pár pillanatnyi az időhúzás, míg feláll és elfogyasztja a szükséges távolságot. - Áruljon el valamit. Mi a közös kapocs az apám és ön között? - Besétál azon az átkozott ajtón, s ahogy az előző alkalommal, most is az orrába ivódik a szoba semleges illata. Meglepően kellemes élmény a sokszor túlérzékeny szaglásának, bár az apja azt mondja, gyenge idegei játszanak vele, Katherine viszont korábban sem tolerálta az erősebb koncentrátumban előforduló szagokat. A feltett kérdésére visszatérve, valóban érdekli a miért, ugyanis az apja hajthatatlan a doktorral kapcsolatban. Ezt a fajta viselkedést Katherine sokszor láthatta; az őt nemző férfi "civil" élete egybemosódott az üzletben képviselt jellemmel, s ha valamiben döntést hoz, annak másképp nincs jövője. Nehéz belőle kiváltani a jó véleményt, a mércét Michael sosem üthette meg, de ha Katherine erre gondol csupán harag önti el. A férjét még a halálos ágyán sem fogadta el, vadidegenek viszont látszólag könnyedén megnyerik az elismerést. Persze az értékrendjük mindig is más volt. - Ha nem ismerném, azt hinném, talán ő maga is ide jár, viszont előbb adná oda mindenét egy vetélytársnak, szóval komolyan érdekel a dolog. - A kanapéhoz ér, engedelmesen helyezkedik el a bal sarkában, arcából kisöpör egy sötét tincset. A férjére gondol és arra a bizonyos napra, mikor megcsörrent a telefonja. Az eltelt másfél év tompította ugyan a fájdalmat, a látványt viszont sosem felejti el, bár szégyen önti el, ha felidézi az első pillanatot. Alig ismerte fel a kórházi ágyon fekvő testet...
Összefűzi az ujjait. A gyűrű mindig megnyugtatja, csak meg kell érintenie az ékszert s ez most is működik, nyugtalansága lepel mögött marad, legalábbis reméli. A férje belehalt az autóbaleset következtében elszenvedett sérülésekbe, az özvegy pedig azóta nem tudja, hogyan tovább. Az eltökélt, tervekkel telt nő kétségbeesetten megrekedt valahol a tagadás és az elfogadás határán billegve, tehetsége elillant, sírba szállt a szerelemmel, hát maradása nem volt tovább Londonban. Utazgatni kezdett, bár voltaképp menekült, ki tudja, talán önmaga elől, s hol kötött ki végül? Egy pszichiáterrel cseveg rémálmokról, napról, holdról, csillagokról, káprázatról... Mindenről, bármiről, semmiről... Csak a férjéről nem akar.